Interjú Jim Morrisonnal

» » írás / 



A beszélgetést Tony Thomas, a CBC Rádió munkatársa készítette 1970 június 27-én. Pege Ádám fordítása.

Tony Thomas: Jim, mit tisztelnek manapság a fiatalok? Miben hisznek? Mibe kapaszkodnak? Mit remélnek?

Jim Morrison: Nem tudok a fiatalok nevében beszélni, de valószínűleg ugyanazokat, amiket mindig is ünnepeltek, mint a létezés öröme, önfelfedezés, szabadság.

TT: Az összes generáció között volt szakadék, de ez most mintha sokkal mélyebb volna. A fiatalok manapság mintha másképp éreznének, másképp gondolkoznának. Mit gondolsz, mitől van ez?

JM: Ennek valószínűleg egyértelmű szociológiai okai vannak. Ez az úgynevezett generációs szakadék alighanem a fiatalok nagyobb számának eredménye. Ez a robbanás a második világháború után történt. Több mint a populáció fele tizennyolc év alatti az Egyesült Államokban.

TT: Politikailag és filozófiailag a fiataloknak most meglehetősen egyértelmű az elképzelésük a kormányzati rendszerekkel és a bevett morális szemlélettel szemben.

JM: Amikor gimnazista és egyetemista voltam, ez a jelenleg zajló szembenállás elképzelhetetlen volt. Akkoriban tinédzsernek lenni semmit nem jelentett. Egyfajta börtönlét volt, úgyhogy csodálatos, ami az elmúlt öt évben végbement. A fiatalok fokozatosan ráeszméltek az erejükre és arra, hogy mint társadalmi csoport milyen hatással bírnak. Ez valóban bámulatos.

TT: Meglep téged ez a sok felkelés a kampuszokon a washingtoni politika ellen?

JM: Nagyon is meglep, mert amint már mondtam, amikor én iskolába jártam, ez példátlan volt. A diákoknak semmi hatalmuk nem volt, bár ha visszatekintünk a történelemre, az megerősíteni látszik azt, hogy minden forradalom a diákoknál kezdődött, és onnan terjedt át a munkásokra. Nem állítom, hogy az ország drasztikus fordulópont előtt áll, de minden körülmény adott.

TT: Az élet egyre fejlettebbnek és komplexebbek tűnik. Egyre kompjuterizáltabbak és dehumanizáltabbak lettük ebben a folyamatban, ami engem meglehetősen dühít. Arra lennék kíváncsi, hogy te és a generációd hogyan álltok ehhez a kérdéshez.

JM: Mintha trend lenne, hogy visszaforduljunk egyfajta primitív életszemlélet felé, egy törzsibb hozzáálláshoz – ez természetes reakció a elipariasodásra. Sajnos azonban úgy gondolom, hogy ez naivitás, mert a jövő egyre inkább a mechanizáltság és ahogy te nevezed, a kompjuterizáltság felé halad, és ebből nincs visszaút. Majd kiadja magát, hogyan lehet túlélni és boldogulni egy ilyen társadalomban. Szerintem nincs esély a visszafordulásra. Nézzük meg ezt egy másik irányból is: a hippi életstílus középosztálybeli jelenség, amely nem tudna létezni más, jelenlegitől eltérő társadalmakban, ahol nincs ilyen csömörnyi mennyiségű termék és szabadidő. Ennek az az oka, hogy az eggyel korábbi generáció tagjainak világháborúi és válságai voltak, amelyekkel meg kellett küzdeniük, nekünk pedig az elmúlt tíz-tizenöt évben elég időnk és pénzünk lett, hogy olyan kirívó és mértéktelen életet éljünk, ami lehetetlen volt ezelőtt.

TT: Jim, van egy sor a könyvedben, ami így hangzik: „a hasadás a férfiban cselekvőre és szemlélőre a korszak központi ténye.” Úgy hiszem, ez tagadhatatlan, de azon tűnődöm, nem volt-e ez mindig is így a társadalmakban?

JM: Feltételezem, hogy igen. A tömegmédia hatására azonban ez ma szembeötlőbb. A könyvben ezzel kapcsolatban azt fogalmaztam meg, hogy a legtöbb ember eszköztelennek és tehetetlennek érzi magát saját sorsának kontrollálásában, és szerintem ez siralmas. Több embernek kellene részt vállalnia. Ahelyett, hogy néhány személynek szervezünk ki minden hatalmat, az átlagembereknek is – jelentsen ez a kifejezés bármit – valahogy a folyamatok részévé kellene válniuk. Szerintem mindenki érzi, hogy az események csak megtörténnek anélkül, hogy tudnának róla, vagy beleszólásuk lenne. Azt hiszem ez a mi kollektív tragédiánk. Feltételezem, hogy ez mindig is így volt, de most vált egyértelművé. Döntések születnek rólad, amelyekbe semmi beleszólásod nincs. Csak lamentálok azon a tényen, hogy olyan sok ember elégedett a csöndes, jól szituált, átlagos életével, miközben olyan sok egyértelmű igazságtalanság történik. Mintha ignorálnák a világ folyamatait. Mindent hagynak megtörténni anélkül, hogy foglalkozniuk kellene vele. Ez elkeserítő.

TT: Jim, lényeges eleme a teóriádnak, hogy az embereknek jobban be kellene vonódniuk az életbe, és akkor jobban is élveznék azt. Írtál egy sort, ami úgy hangzik: „a szemlélő egy haldokló állat”. Ez nem áll ellentmondásban azzal, amit az előbb mondtál?

JM: Nem, ez ugyanarról a színész és a hallgatók közti hasadásról szól. Van valami hihetetlenül szomorú abban, hogy egy csomó emberi lény ül, és nézi, ahogy valami megtörténik. Csak gondolj bele: én is szeretem a filmeket, mint bárki más, de látványos tény, hogy emberi milliók ülnek be minden este mozitermekbe, vagy a tévékészülékek elé, és nézik, ahogy a másod- vagy harmadkézből reprodukált valóság zajlik előttük, miközben a való világ ott van a nappalijukban, ott van kint az utcán valahol a háztömbök között. Szerintem ez egy eszköz, hogy egyfajta éber alvásba hipnotizálják az embereket, de úgy gondolom, a legnagyobb hatást a következő évtizedekben azok az összekötő funkciót betöltő emberek fogják gyakorolni, akik képesek hatalmas tömegeket egy pontba gyűjteni, ahogy ezt már tapasztalhattuk a hatalmas popfesztiválokon az elmúlt két-három évben. Akik erre képesek, a tömegkultúra meghatározói lesznek a következő évtizedekben. Szerintem a rockzene rajongói rendezték a bolygó legizgalmasabb zenei és színpadi megmozdulásait. Fantasztikusak.

TT: Része a generációk közti résnek, hogy az emberek mit szeretnek a zenében kifejezésre juttatni. Most a hard-rock kézről kézre jár a fiatalok körében, és mi, akik picit idősebbek vagyunk, meg vagyunk zavarodva, nem nagyon értjük, mi a jó ezekben a hangzásokban. Meg tudod érteni ezt?

JM: Kamaszkorban, amikor az energiaszinted tetőzik, a tűz sokkal nagyobb lánggal ég, és ez megkíván egy rekedtes, üvöltözős zenét. Én most huszonhat vagyok, és az igazat megvallva egyre jobban érdekel a jazz. Már nem is bírom hallgatni a rádiót. Szeretem a vén blues macskákat meg korai rock and rollt, de őszintén szólva a mai zenék többségét nagyon unalmasnak találom.

TT: Ez lehangol engem. Olyan, mintha a fiatalok mind ugyanazokat szeretnék. Többet várnék tőlük.

JM: Ők a rádió által lettek programozva. A főbb rockcsatornák csupán harminc dalt játszanak újra meg újra a nap huszonnégy órájában, és bizonyított tény, hogy amit a legtöbbet hallasz, az tetszik a legjobban, szóval a tudatos választásnak tényleg nincs lehetősége. Valaki ezt programozza.

TT: Tehát a média áldozatai vagyunk?

JM: Amit mindenkinek mondania kéne, hogy „a médium az üzenet, és az üzenet én vagyok”. Ez a válasz mindenre. Választ kértél – a válasz az, hogy mindenki feláll és azt mondja: „én én vagyok”. Te pedig légy tudatában ennek a ténynek, és hagyd, hogy mindenki más is tudja: te önmagad vagy. Ezt fejezd is ki.

TT: Jim, beszéltünk a kommunikációról, hogy mit jelent nézni a dobozt, és becsapva lenni a média által. Nos, van némi voyeurizmus a levegőben. Egy sorod többé-kevésbé azt mondja, hogy „mi a vojőr pszichéje által vagyunk sújtva”. Ez számomra tragikus.

JM: Mi tagadás, az élet le lett korlátozva arra, amit látni lehet ahelyett, amit megérinteni vagy fizikailag megtapasztalni lehet. Nem tudom, hogy ez egy természetes civilizációs félelem-e a bevonódástól, mert az érintkezés további érintéshez vezethet, a fizikai bevonódás vezet egy csomó valódi egzisztenciális pillanathoz vezethet: szex, halál, szerelem – ezeknek semmi dolguk a látványhoz, a másodkézből való tapasztaláshoz. Oda kell menned, és ténylegesen tenned kell. Mintha lenne valami természetes civilizációs hajlam bennünk, hogy elkerüljük az érintkezést az élet velejével.

TT: Nem beszélhetünk az életről anélkül, hogy ne beszélnénk a nemiségről. Összezavar, hogy van egy úgynevezett új moralitás, én pedig csak töprengek, és próbálok rájönni, hol van.

JM: Pedig ott van az. Emlékszem, amikor gimibe jártam – de még főiskolán is, ami nem volt olyan rég – a nemiség még mindig a viktoriánus korszakban tartott. Nagyon leplezett volt. Azt hiszem, a fiatalok új nemzedéke meghaladta ezt. A szex mindig is misztérium lesz, és mindig is meglesznek a gátlások, de a szexualitás ma érezhetően sokkal szabadabb. Úgy értem, elfogadott lett, mint az élet ténye, és nem valami olyasmi, amin zárt ajtók mögött kell kuncogni. Úgy gondolom, ez egy teljesen más megközelítés – egy szükséges reakció valami furcsa elfojtásra, amit nem tudom, ki kezdett, és mikor, de teljesen természetellenes volt. Ez az egyik aspektusa a jelenleg zajló új folyamatoknak, és ez abszolút kedvező. A szexuális energiák elfojtása mindig is a totalitárius rendszerek legfőbb eszköze volt. Ha a szexuális aktivitásában mindenki szabad lett volna, vajon hányan jelentek volna meg a munkahelyükön? Ez a valódi problematika: akár progresszióval, a civilizáció fejlődésével, a kultúra evolúciójával kapcsolatban, itt is felmerül a kérdés, hogy valóban megérte-e. Van néhány rendkívüli, valóban gyönyörű eredmény, de a kérdés továbbra is az: megérte az elfojtást? Ez az, amit mindenkinek élete minden pillanatában meg kell válaszolnia.

TT: Amikor a fiatalokhoz beszélsz, megszólítod őket. Folyamatosan köztük vagy. Szerzel bármiféle benyomást, hogy szerintük az élet értékes-e, megéri-e élni?

JM: Elmondom a fránya igazságot: nem ismerek túl sok fiatalt. Tényleg nem. Többnyire a kortársaimmal lógok, és tényleg nincs sok kapcsolatom a fiatalokkal.

TT: De hát huszonhat éves vagy. Számomra fiatal.

JM: Hát igen. Én viszont úgy érzem, hogy már túl vagyok a nagy hegyen.

TT: Lennél tíz évvel fiatalabb?

JM: Nem én. Generációk jönnek minden évben. Régen ez tíz évbe telt, de most minden olyan gyorsan változik, hogy évente új nemzedék érkezik.

TT: Jim, nem hiszem, hogy bármi jobban tematizálná a fiatalok forradalmát, mint a háború. Nem ismerek senkit, aki valóban favorizálja, de manapság úgy látom, hogy a fiatalok teljes generációja szemben áll vele.

JM: Talán mert mindig is ők vívták a háborúkat. Ők a háborús gépezet emberi tápja, miközben nincs semmi keresnivalójuk a közelében. Ezeknek a háborúknak egyáltalán nincs értelmük. Biztos vagyok abban, hogy teljesen gazdasági alapjaik vannak, a fiatalok pedig megelégelték, hogy ennek a malomnak az őrleményi legyenek. Ebben az a vicces, hogy a háború a tévékészüléked komfortjából mindegy, mennyire szörnyű, mindig elbűvölő. Egy nagy dráma. Élet, gyötrelem, halál. Fiatalkorunktól kezdve mind meg vagyunk fertőzve ezzel: kisgyerekként háborúsat, cowboyosat és indiánosat játszunk. A kezdetektől belénk ivódott, hogy van valami hősies abban, hogy a csatában bizonyíts.

TT: Az elmúlt pár évben a teljes hőskoncepció megváltozott.

JM: A jelen konfliktusból nem jöttek ki hősök, és ez nagyon furcsa. Jóformán még a sajtóban sincs támogatottsága.

TT: A fiatalok már nem bálványozzák a harcosokat úgy, ahogy azelőtt.

JM: Pontosan. Van valami bennünk, ami folyton eljátszik azzal az utópisztikus gondolattal, hogy az élet működhet harc és küzdelem nélkül. Valószínűleg nem, ennek ellenére valami mégis folyamatosan táplálja ezt a fantáziát.

TT: A társadalomnak mindig is szüksége volt hősökre. Most a fiatalok hol keresik a hősöket? Milyen hősöket keresnek?

JM: Az új hősök a politikai aktivisták lesznek. A húszas években sportolók voltak, a harmincas-negyvenes években filmsztárok és világháborús hősök, aztán a zenészek váltak hősökké. Szerintem a következő hősök valószínűleg intellektuálisabbak lesznek: aktivisták és talán tudósok, számítástechnikai szakértők. Emberek, akiknek van tudása, intellektusa, tudomása arról, ahogy a dolgok működnek – valószínűleg ők lesznek az új hősök. Minden generáció kiszorítja az előzőt intellektusban és tudásban. Már most hatalmas ugrás zajlik a fiatalok körében. Annak ellenére, hogy nagyon fiatalok és naívak, hihetetlenül intelligensek, bőven felülmúlják azokat akikkel én felnőttem. Szeretnék pesszimista lenni, de az alapján, amit eddig láttam, az én nemzedékemnél már most sokkal jobban fel vannak vértezve, hogy megoldják a problémát, ami jön. Lesz is mit.

TT: Jim, arról beszélve, hogy milyen az élet manapság, milyen a szexualitás, milyen a kapcsolat férfi és nő között, mind csodálkozunk, hogy mennyit változott a nemek szerepe a modern életben. Ez a borzalmas jelenség, hogy uniszex megrémít engem. Szerinted van különbség abban, ahogy az életstílus meghatározza a férfi-nő kapcsolatokat?

JM: Ha megnézed a történelmet, mintha ciklikus lenne. Sok olyan időszak volt, amikor nők voltak a meghatározó erők, matriarchális társadalmak. Úgy gondolom, hogy a nők egyre fontosabbá váltak. Nevetséges megpróbálni beszélni ilyen egyszerű fogalmakkal, de a nőknek a befolyása egyre érezhetőbb. Ez az uniszex trip pótcselekvés – az élet valójában egyre inkább feminizálódik.

TT: Tehát a férfi kevésbé maszkulin, mert nincs szükség rá, hogy annyira maszkulin legyen?

JM: Igen, ez az igazság. Nincs front, amit meg kell hódítani. Nem kell sem vadászni, sem halászni. Ez már nem alapfeltétele a túlélésnek, úgyhogy az emberiség rohamosan nőiesedik.

TT: Könnyebb a férfiaknak. Szerinted ez jó?

JM: Persze.

TT: Miért?

JM: Szerintem a nőkben minden megvan, ellentétben a férfiakkal. Tényleg úgy gondolom, hogy náluk van a tudás.

TT: Mégpedig?

JM: Kevesebb bennük a hajlam, hogy élményeket intellektualizáljanak, kisebb a szükség, hogy formalizálják és idealizáják az életet – csak szimplán elfogadják, és megélik azt.

TT: Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a nők csillogó szemű, romantikus lények, de ha belegondolsz, a legtöbb romantikus idealista férfi.

JM: Ez nagyon igaz.

TT: Szerinted ez meg fog változni?

JM: Szerintem ez ciklikus, de egy ilyen rendkívül összetett, iparosodott rendszerben, amelyben élünk, a gépek átveszik a helyünket a mindennapi túlélésért vívott harcban. Ennek pedig a feminizálódás a következménye.

TT: Mozgóképet tanultál az ULCA-n, és azt írtad a moziról, hogy „nem kéne úgy csinálni, mint páran teszik, hogy a mozi a nőkhöz szól. A mozi a férfiak által készül a férfiak vigasztalására”. Ki tudnád ezt fejteni bővebben?

JM: Kik csinálják a filmeket? Kik vezérlik a vetítőtermeket? Maszkulin igény, hogy domináld az életet ahelyett, hogy egyszerűen csak elfogadnád, és áramlanál vele. Szerintem ez megfeleltethető a filmkészítéssel kapcsolatban is.

TT: A férfiak túlsúlyban vannak a művészetek terén, nem? Mint írók, szerzők, színészek szinte mindenhol.

JM: Igen. Nagyon kevés a női művész.

TT: Szerinted bölcsebbek, hogy távol tartják magukat ezektől?

JM: Igen, még ha ez ellentmondásos is, mert én totál rajta vagyok a művészkedésen, de úgy hiszem, hogy a nőknek kevesebb az igényük, hogy helyreállítsák a kapcsolatot az élettel, mert ők maguk az élet.

TrollParádé:

comments powered by Disqus