oglašavanje

A PROFÁN ÉS A VALLÁSOS FUNDAMENTALIZMUS HARCA PÁRIZSBAN #2

» » írás / 

 

LAIKUS VAGY VALLÁSI TERROR – HOGY SZABADULJUNK EGY ILYEN ROSSZ VÁLASZTÁSTÓL

 

Az első részben kísérletet tettem arra, hogy szembesítsem magunkat a ténnyel: nagyon-nagyon kevés információ alapján ítélkezünk az iszlámról, amiről szinte semmit sem tudunk a nyugati sajtóban kirajzolódó karikaturisztikus ellenségképen túl. Még a véleményformálók között is nagyon kevés embernek van elegendő személyes tapasztalata a muszlimokról, akár a vallásukról, akár életformájukról és civilizációjukról. Arról nem is beszélve, milyen kétes értékű alapelv, ha bármilyen vallási-etnikai közösséget kívülről ítélnek meg egy tőle idegen közösség értékrendje alapján. Mi sem értékeljük különösebben, ha más népek ítélkeznek általánosságban a magyarokról, a mi civilizációnkról és vallásunkról, kívülállóként. Ugye, mennyire igazságtalannak tűnik az ilyesmi, ha mások ítélkeznek rólunk. Mi se tegyük az iszlám kapcsán, mert ez alapelvét tekintve véleményfasizmus – akkor is, ha a sajtószabadság nevében történik.

Ezért is nagyon félrevezető és nívótlan a sajtóban most megjelenő véleménydömping, az ilyen  „úgy kezdődött, hogy visszaütött az iszlám” típusú méltatlankodás  leginkább a gyerekes viszálykodás szintjén marad, komolyabbra pedig azzal fordul, hogy a véleményfasizmus „logikája” mentén kifejezetten idegengyűlölő irányba mozdít el most hatalmas tömegeket. 

Eközben gyökeresen rossz alternatíva elé állítanak minket, mintha csak a gyilkos vallási fundamentalizmus és a Charlie Hebdo mindent kigúnyoló karikatúráival azonosuló laikus tömeghisztéria között lehetne választani. A tetejébe mindez sürgető kényszerként jelenik meg és nem megfontolt szabad választásként. Mindkét tábor durván hiszterizál és érzelmileg terrorizál, hogy gondolkodás nélkül válasszunk magunknak tábort, mert itt háború van. Mintha már senki nem választhatná a békés egymás mellett élést, netán a kölcsönös tiszteletet a különböző kultúrák és vallások között, mintha pont ezt a lehetőséget akarnák kizárni mindkét táborban.

 

SE DZSIBRIL, SE CHARLIE

 

Azonban nemcsak információnk szegényes és valós (személyes) tapasztalatunk kevés az iszlámról, de hadd mondjak egy konkrét példát arra, hogy eleve mennyire máshogy közelítjük meg ugyanazt, mennyire gyökeresen eltérően reagálunk ugyanazokra a dolgokra még békés párbeszéd esetén is. Mikor Egyiptomban jártam és egyszerű emberekkel beszélgettem -akik nemhogy fundamentalisták nem voltak, de még különösebben vallásosnak sem látszottak,- azt gondoltam: jó gesztus lehet, ha nevemet arabra fordítva is elmondom nekik. Gábor, azaz Gábriel ugyanis nemcsak a kereszténységben arkangyal, hanem Dzsibril néven a Korán kinyilatkoztatásában is kulcsszerepet játszott. Persze nem azzal álltam elő, hogy Dzsibril vagyok, hanem csak utalni próbáltam rá angolul, hogy a nevem ezt jelenti, arab megfelelője Dzsibril... Amikor ezt kimondtam, úgy hőköltek hátra, annyira megdöbbentek, mintha azt mondtam volna: én magam volnék az arkangyal. Szóval nem volt túl jó ötlet, pedig egyáltalán nem gúnyolódásnak szántam, nem karikaturizáltam a vallásukat, hanem épp ellenkezőleg: közeledni próbáltam hozzájuk. Kultúránkat összekötő hídnak véltem ezt a gesztust, de hamar kiderült: ők nagyon máshogy viszonyulnak ehhez. Nem mintha gyanakodtak volna, mert előtte és utána is kedélyesen beszélgettünk.

A döntő különbség az, hogy ami nekünk európaiaknak csak egy szép mese és még a nagyon vallásos keresztények számára is jellemzően valami túlvilági, transzcendens sztori a Biblia, ami legfeljebb egy párhuzamos világban bír (virtuális) valósággal, a saját hétköznapi életünkben viszont nincs jelen. Ehhez képest az átlag muszlim számára is a saját vallása és annak hősei, illetve eszméi saját hétköznapi életében ugyanúgy meghatározó, jelenlevő, kézzelfogható realitást képeznek. Egyszóval ők valóban hisznek vallásuk realitásában, míg a nyugati világ és a modern kereszténység ezekben már reálisan nem hisz, illetve legfeljebb transzcendens, túlvilági eszméknek tartja az ilyesmit, amiről bárkinek lehet ugyan privát meggyőződése, de ez nem utolsósorban azért minősül magánügynek, amiért az álmaink: mert a mi civilizációnkban nem számít a realitást meghatározó közös társadalmi normának. (Valóságnak ugyanis minden kultúra az általa kollektíve megélt tér-időt nevezi.) A muszlimok tehát valósnak hiszik saját vallásukat, mi európaiak viszont jó ideje nem. Ez pedig döntő szemléletbeli különbség, ami még akkor is súlyos félreértésekre adhat okot a két kultúra között, ha jó szándékkal közelednek egymáshoz és az átlagosnál több információval rendelkeznek egymásról.

 

Szóval inkább nem próbálom azt bizonygatni, hogy Dzsibril vagyok, de még kevésbé szeretnék Charlie lenni. Érdemes észrevenni, hogy a radikális iszlamisták érzelmi zsarolásra épülő és tömegpszichózist gerjesztő módszereihez kísértetiesen hasonló nyomást próbálnak most gyakorolni a közvéleményre (vagyis ránk), mintha a terroristák embertelen mészárlásának elítéléséből egyenesen következne, hogy támogatni kellene -akárcsak indirekt módon- a vallásokat és egyáltalán bármit kigúnyoló karikatúrákat, mintha ez lenne a sajtószabadság netovábbja. Pedig ép eszű ember normális esetben kikéri magának, hogy ilyen csúsztatások elfogadásába próbálják belekényszeríteni. Csakhogy a médiában uralkodó profán globál-fundamentalizmus és az iszlamista terror egyaránt azt próbálja velünk elhitetni, hogy most nincs időnk és lehetőségünk mérlegelni, árnyalatokra figyelni, mert statáriálisan kéne ítélnünk ebben a sürgető helyzetben, egyfajta morális szükségállapotban.

Kormányaink és médiájuk szerint úgy kéne tehát most ítélnünk az iszlám terror felett és a Charlie Hebdo mellett (sőt: velük azonosulva), ahogy a háborúkban felállított rögtönítélő bíróságok ítélkeznek, illetve ahogy az iszlám nevében fellépő terroristák esetében látjuk – a másik felet meg sem hallgatva és gondolkodás nélkül, zsigerből ítélve. Ebben az esetben sajnos pont annak kultúráját számoljuk fel, ami az érdemi különbség lehetne a terroristákhoz képest, amivel ráadásul a terror az egész társadalomra kiterjedve maximálisan eléri a célját – vagy talán még többet is, mint amit a terrorakció kitervelői reméltek.

 

Ilyenkor még fontosabb lélekjelenlétünk és józan ítélőkészségünk megőrzése. Nemcsak az iszlámra önjelölt módon hivatkozó terroristák intéztek támadást civilizációnk alapvető értékei és a közjót szolgáló sajtó ellen, hanem a Charlie Hebdo és a velük szolidáris sajtó karikatúrái is a sajtószabadság alapvető értékei elleni támadást jelentettek – ezáltal pedig annak karikatúráivá váltak, amire hivatkoznak.

Vegyünk egy képszerű hasonlatot, hogy érthetőbb legyen: ha a sajtószabadságot mondjuk a szemléletesség kedvéért ceruza- vagy tollszabadságként írjuk le, akkor vajon az volna a végső értelme, hogy írjunk ezzel a ceruzával vagy tollal, vagy pedig az a lényege, hogy egymást szurkáljuk és összepiszkítsuk vele? Netán arra való a toll vagy a ceruza, hogy egymás szemét kiszúrjuk vele? Mert akik most úgy állítják be a kérdést, mintha a Charlie Hebdo iszlámot és más vallásokat, vagy bármit kigúnyoló karikatúristái a sajtószabadság mártírjai, őrangyalai lennének, azok kábé ilyen abszurditást állítanak. Arra már utalni is alig merek, hogy vannak olyan szerzők, akik tollukat nem csupán írásra, hanem olyan szárnyalásra is képesek használni, mely mindannyiunk számára felemelő lehet... bár ma már talán az is túl nagy igénynek tűnhet, hogy ne primitív szurkálásra használjuk a tollat vagy ceruzát, hanem inkább arra, amire talán mégiscsak inkább való: írásra.  Az írás és a gondolkodás szabadságát összemosni a szurkálás és egymás összepiszkításának „szabadságával” vagy nagyon ostoba, vagy velejéig cinikus dolog. Pedig ez folyik most a masszamédiában.

 

A szabadság ott kezdődik ugyanis, ahol az önkény véget ér: mások tiszteletben tartásával. Jelen esetben a karikaturisták Mohamedet annak ellenére képileg ábrázolták, hogy ez már önmagában sértő kábé másfél milliárd muszlim számára. Mivel azonban a Charlie Hebdo és a vele egy szinten mozgó piacfundamentalista sajtó számára ez önmagában még nem elég durva sértegetési forma (a példányszámnövelésre még nem alkalmas), Mohamedet ezért inkább olyan karikatúrákban ábrázolták, melyek nem csupán a muszlim felfogás, hanem a nyugati közmorál szerint is sértőnek számítanak. Miért is? Mert így nagyobb lehet a botrány és többen veszik, többen olvassák a lapot, ami ugyebár az általuk képviselt bulvár-sajtószabadság különösen fontos szempontja. Sőt: ebben a megközelítésben csak ez számít szentnek. (Az egyébként üzletileg sem túl sikeres Charlie Hebdo legnagyobb példányszámait többnyire ezekkel az akciókkal érte el.) Ez minden csak nem a hősiesség példája. Inkább szánalmas pitiánerség... és még csak nem is vicces. Sokszor láttam itt-ott a karikatúráikat és mindig izzadtságszagú, izomból öncélú, sérvig erőltetett provokációt láttam bennük. Úgy jelent meg az utca forgatagában mint a kutyaszar, amit a jó érzésű ember kikerül. Ugyan milyen alapon válna mindez hősies példaadássá, civilizációnk fő értékei melletti mártír tanúbizonysággá, pusztán azért, mert két nyomorult terrorista az általuk karikatúráknál is durvábban beszennyezett iszlám nevében lemészárolta a szerkesztőséget. Vegyük már észre, hogy ez a sztori minden mozzanatában eszelős baromság, ide értve sajnos a médiavisszhangok alapján eddig látható társadalmi következményeit is.

 

FRANCIAORSZÁG MINT A LAIKUS FUNDAMENTALIZMUS IRÁNJA

 

Érdekes, hogy mi számít tabunak (vagy szentnek), mi számít abszolút értéknek abban a sajtóban és abban a rendszerben, mely most váltig azt hangoztatja, hogy számára a sajtószabadság bizony „szent és sérthetetlen” alapérték, ami hivatalosan azt jelenti, hogy az embereknek bármilyen vélemény hangoztatásához legyen joga... Eközben például a holokauszt-tagadást, a zsidóság elleni népirtás tagadását puszta véleményként is súlyos büntető szankcióval sújtják a legtöbb nyugati országban, így Franciaországban is. A sajtó- és a véleményszabadság ilyen jogi korlátozásai mellett persze lehet érvelni, de azzal ugyebár eleve feladjuk a korlátlan sajtószabadság álláspontját és azt is nehéz lenne kimutatni, hogy vallásilag semleges lenne a holokauszt-tagadás tabuja és jogi szankciója. Nem semleges. Az ellentmondás elég szembetűnő, mégse nagyon feszegetik a témáról megjelenő cikkek százaiban.

 

Épp a Charlie Hebdo története szolgáltat szemléletes példát arra, hogy milyen tabui vannak egy magát tabuk és cenzúra nélkülinek képzelő társadalomnak. Valaki tudja, miért kellett átkeresztelni a Charlie Hebdo-t 1970-ben, hogy újraindíthassák? Hát azért, mert végleg betiltották a korábban Hara-Kiri néven megjelenő lapot, mikor De Gaulle tábornok halálára áttételesen utaló főcímmel jelent meg a lap – karikatúra és kifejezett kegyeletsértés nélkül, sőt: De Gaulle megemlítése nélkül – bár a nagyon indirekt célzás  egyértelmű volt. (Miután 146 áldozata volt egy diszkótűznek, ezzel a szalagcímmel jelentek meg: „Tragikus kimenetelű, egy áldozatot követelő bál Colombey-ben”, ami nyilván De Gaulle-ra utalt, aki ott halt meg és vélhetően arra céloztak, hogy mennyivel többet írnak egy elnök haláláról mint 146 ember haláláról.)

A francia köztársaság és laicitás sajátos ellentmondása, hogy az elnök mintegy személyében is Franciaország egységét testesíti meg, ami a királyság öröksége, sajátos republikánus változata. Ezért az elnök tabunak számít, kvázi szent és sérthetetlen, ugyanúgy, ahogy az állam és a közszolgálat laicitása (az állam és az egyház sajátosan francia, rendkívül radikális szétválasztása, sőt: antagonisztikus szembeállítása).

Elég paradox, hogy a francia közéletben a lacitás szent és sérthetetlen, ami más európai országokból nézve meglehetősen abszurd következményekkel jár. Például egy állami (azaz francia jelzővel: laikus) iskolából simán kirúghatnak egy tanárt, ha a karácsonyt vagy a húsvétot keresztény ünnepként magyarázza el a nebulóknak... Sőt: a temetési szertartás során köztemetőben prédikálni merészelő papot vagy lelkészt is felelősségre vonhatják, jogilag. Nem vicc. (Emiatt a laikus fundamentalizmus miatt tiltották be az iszlám kendő viselését is a francia iskolákban.) Mert Franciaországban a vallással, főleg az iszlámmal lehet viccelni a sajtóban, sőt: ez adott esetben a sajtószabadság hősies védelmezéseként jelenhet meg, de a laikussággal és az elnökkel még áttételes utalás formájában sem érdemes viccelni... mint éppen a Charlie Hebdo példája mutatja. Azért simán betiltották a lapot, hogy De Gaulle halálára áttételesen utalni merészelt (egyébként talán jogos, ha nem is túl ízléses célzással), de Mohamedet úgy ábrázolni, mintha másfél milliárd muszlimot arcon köpnénk, az nagyon oké. Mert nincs cenzúra - kivéve, amikor mégis. Mert az államérdek valahogy mindenhol szent és sérthetetlen. A liberális demokráciákban is. Érdekes.

 

Mivel magam is sokat köszönhetek a kifejezetten kritikus szellemre tanító francia kultúrának, sőt: Franciaországnak is, ezért nekem sem könnyű kimondani ezt a párhuzamot, de a laikus fundamentalizmus vezető képviselőjeként Franciaország hasonló szerepet játszik a nyugati civilizációban mint az iszlám törvénykezésére oly sajátosan büszke shíita Irán. Sajtósabban fogalmazva: Franciaország a laikusság Iránja, ami miatt különösen elmérgesedhet konfliktusa az iszlamista radikálisokkal, főleg mivel lakosságának jelentős része (7-8%) muszlim.

Bár itt érdemes felhívni a figyelmet: ugyanakkor mennyire eltúlzott egy pár év múlva iszlamizálódó Franciaországot vizionálni, miközben a viszonylag magasnak tűnő 7-8% is a világátlagnak a negyede és elég pontosan egyezik az európai kontinens átlagával, ami szintén 7 %, mivel a kontinensen, ha nem tudnánk, 44 millió muszlim él – és ezek jelentős része egyáltalán nem bevándorló. Főként Délkelet-Európában sok száz éve jelen van az iszlám és a balkáni országok kultúrájának elválaszthatatlan részévé vált. Boszniában és Albániában pedig a lakosság jelentős többsége muszlim. Ezekben az országokban a most globálisan teret nyerő nézet, miszerint az iszlámot ki kéne szorítani Európából, olyan brutálisan ostoba sovinizmusnak bizonyul, mint mikor Erdélyből akarják kipenderíteni a magyarokat valami gyüttment betolakodóként.

Nem mellesleg: a világ legkevésbé iszlamizált térsége a statisztikák alapján... Amerika. Érdekes, hogy az Európát most kétfelől betámadó oroszellenes szankciók politikája és az iszlamista terror ezskalációja a világon legkevésbé pont Amerika érdekeit fenyegeti. (Nagyon érdekes az is, hogy Abu Bakr al-Baghdadi a hihetetlenül gyorsan terjedő ISIS-t egy amerikai börtönből kiszabadulva alapította meg – így beszervezéséhez még az se kellett, ami az interneten terjedő állítólag hamis képeken látszik, hogy McCainnel többször találkozott volna.) Az ukrán konfliktus és az iszlám terror esetében sem terelődik könnyen a gyanú amerikai nagyhatalmi érdekeket szolgáló titkosszolgálati tevékenységre, mivel hivatalosan az USA két fő ellenségéről van szó, ami elvben bármilyen gyanús összefonódást kizár a nagyközönség számára. Geopolitikai szempontból viszont csak az számít, hogy mik az adott nagyhatalom stratégiai érdekei az adott térségekben. Az USA gazdasága például most erősödni látszi. Nem utolsó sorban Európa és Oroszország rovására erősödik... és fő riválisára Ázsiára koncentrál. Amerikai világhatalmi státuszában tehát -akárhogy értelmezzük is- mindenképp meghatározó stratégiai elem az iszlamista terror elleni globális háború. Nem utolsó sorban ezáltal lehet újra és újra látványosan megerősíteni az atlanti szövetséget, aminek két fő alkalma pont a manhatteni World Trade Center merénylet és most a párizsi merénylet utáni atlanti szövetséget újrakovácsoló mobilizáció volt. Attól még, hogy szisztematikusan hülyének néznek, nem kell mindenáron azzá is válni.

 

COMING OUT: SOSE KEDVELTEM AZ ARABOKAT ÉS AZ ISZLÁMOT

 

Miután elejétől fogva a legtöbben úgy olvashatták elemzésemet mintha az iszlám titkos ügynöke vagy agitátora lennék, de legalábbis szimpatizánsuk... tartozom egy vallomással: olyannyira nem szimpatizáltam az arabokkal és az iszlámmal, hogy kifejezett ellenségeskedésbe hajló idegenkedésem már nekem is némileg ellenszenves volt. Persze -mint általában az ilyen előítéletek esetében- fő „alapjuk” az volt, hogy nem volt közelebbi ismeretem és személyes tapasztalatom. Aztán lett és szerencsére felülírta az előítéleteket.

Sokat segített ebben az amerikai intervenció Irakban pedig a NATO-t amúgy nem kifejezetten arról ismerjük, hogy lefegyverzi az előítéleteket világszerte. Amikor lerohanták Irakot vélt tömegpusztító fegyverekre hivatkozva és ezeket nem találták, de másfél millió áldozattal járó beavatkozásuk önmagában is felért egy tömegpusztító fegyverrel, akkor óhatatlanul felértékelődött számomra a megtámadottak kultúrája.

Ugyan nem pont emiatt, de utána négy iszlám országban is jártam: Egyiptomban, Törökországban, Tunéziában és Algériában és mindenhol folyamatosan saját előítéleteim és a médiában uralkodó sztereotípiák eleven cáfolataival találkoztam. A nyugaton megszokottnál sokkal kedvesebb, vendégszeretőbb emberekkel találkoztam, akik láthatóan sokkal inkább élő közösségekben, valódi társadalomban élnek mint mi – amiben elég nyilvánvalóan meghatározó (bár nem kizárólagos) szerepet játszik az iszlám. És még valami: gyakorlatilag sehol sem találkoztam a nyugati médiában élő fanatikus iszlamista figurákkal, ahogy egyébként a többi sztereotípiával sem.

Hogy egy olyan ténynél maradjunk, amivel kapcsolatban aligha érhet a szubjektivitás vádja: a legtöbb egyszerű halász és kikötői munkás is két-három nyelven beszélt... egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs turizmus! Az arab és az iskolákban máig sok helyen tanított francia mellett meglepően sokan beszéltek angolul, amihez hozzá véve a sokak által szintén beszélt berbert már négy nyelvnél tartunk.

Bocs, de szálljunk le picit a globális piedesztálról és menjünk már el egy angol, francia vagy spanyol kisváros kocsmájába - nézzük meg ott hány nyelvet beszélnek az emberek! Olyan helyeken, ahol jelentős turizmus van, a világra hírhedten „nyitott” és felsőbbrendűen „civilizált” nyugati országokban, ahol rengeteg külföldi él... oszt mégis többnyire csak a helyi nyelvet beszélik. Esetleg -nagy kegyesen- még egyet, nem túl jól. (Kivéve a spanyol tengerpartot, ahol gyakorlatilag semmilyen nyelven nem beszélnek – néha úgy tűnik, még spanyolul se.) Elég vicces nyelveken szólni Angliában vagy Amerikában is. Érdemes kipróbálni a hecc kedvéért! Legfeljebb a bezzegként emlegetett Benelux és skandináv országokban beszélnek annyi idegen nyelven és olyan jól mint Algériában vagy Tunéziában, melyek pedig hozzájuk képest elmaradott, szegény országnak számítanak. A sokk csúcsa az volt, mikor kiderült, hogy Bizertében a kis tunéziai halászkikötő hajnali háromkor nyitva tartó kocsmájában a pultos még lengyelül is tudott kicsit, sőt pár szó erejéig magyar emlékeit is előszedte... Na, az már sok volt nekem, végleg revideálnom kellett a tudatlan és semmire se nyitott arabok médialegendáját. Hasznos út volt, azóta nemcsak feltételezem, hanem konkrétan tudom: globálisan mekkora hazugság az iszlámellenes hadipropaganda a nyugati médiában. Pont durva általánosításokat szugeráló jellege a legmanipulatívabb hazugság benne.

 

Algériáról például azt hallhatjuk-olvashatjuk az európai sajtóban, hogy rendőrállam és a hajós könyvek külön felhívják a vitorlázók figyelmét, hogy eszünkbe ne jusson ott kikötni, ahogy lehetőleg Tunéziában se. Mikor az eltűnt Rakonczay Gábort kereső hajón voltam, a viharok miatt mindkét országban kikötöttünk és mondhatom, rendkívül pozitív élmény volt. Sehol olyan kedves fogadtatást nem tapasztaltam mint a kettő közül fő mumusként kezelt Algériában, ahol a kikötő bejáratánál őrködő rendőr a saját pénzéből vett nekünk friss kenyeret, a büfé zárása után a saját magának elcsomagolt ételt adta oda nekünk a büfés és egyáltalán, minden arra járó mintha legfontosabb dolgának tekintette volna, hogy segítsen, a kikötői munkások éppúgy mint a hatóságok képviselői. Pedig nem tűntünk elesettnek, inkább fehérbőrű gyarmatosítóikra emlékeztethettünk, az ellenséges sztereotípiáknál maradva. Csakhogy ők nem így viszonyultak hozzánk. A helyzet az, hogy semmivel se tűntek előítéletesebbnek mint a nyugatiak. Sőt.

Számukra az arra járó idegen segítése jól érezhetően egyáltalán nem volt rendkívüli dolog, hanem egészen természetes volt. Emiatt nemhogy pénzt, de jelképes ajándékot vagy különösebb köszönetet sem akartak elfogadni. Jellemző módon Tunéziában, ahol sokkal több a turista, már voltak jelei annak, hogy nem csupán önzetlenül igyekeztek segíteni, hanem egyesek már meglátták ebben a haszonszerzés lehetőségét. Gyanítom, hogy az Algériában még sokkal általánosabb és önzetlenebb vendégszeretet nem feltétlenül az „elmaradott”, középkori iszlám sajátossága, mert állítólag az iparosodás előtt Magyarországon is ilyen emberek éltek, amikor még volt társadalom, voltak közösségek és nem az individualista fogyasztói önkény volt a főszabály, vagyis az a fajta „szabadság” (pontosabban önkényesség), ami egyszerre a társadalmunk alapjának és végcéljának tűnik, sőt: a fogyasztói társadalomban úgy jelenik meg mint „az életünk végső értelme”. Pedig nem más mint külső és belső erőforrásaink elfogyasztása, ami e tekintetben közös értékeink felélését is jelenti. E tekintetben a fogyasztói társdalom lényegében a társadalom elfogyasztása. Erről a visszásságról pedig nem nagyon közölnek karikatúrákat a Charlie Hebdo-ban és a vele szolidáris sajtóban. Vagy csak elkerülte volna a figyelmemet?

 

AKKOR MOST MI MINEK A KARIKATÚRÁJA?

 

Itt most kérem szépen a sajtószabadság karikatúráját azonosítják a sajtószabadsággal. Szellemileg abszolút közös nevezőre kerültek a karikaturisták az ellenük durva erőszakkal fellépő iszlamistákkal, amennyiben mindkettő tettei azt előfeltételezték, hogy a világon a legfontosabb dolog az, hogy mit hogyan ábrázolunk, miről mi a véleményünk. (Ami tévedés.) Ellentétes dogmatikát képviseltek, de mindketten osztoztak ebben a dogmatizmusban, ami sajnos a keresztény kultúrára általában is jellemző, hogy a véleményalkotást a cselekvésnél is fontosabb etikai minőségként kezelik. Egyszóval akár a cselekedetek minőségénél is fontosabbá válik, hogy ki mit vall, kinek mi a véleménye. Ez a dogmatikus vallásosság és kultúra lényege, akár hagyományos vallási formában jelentkezik (mint a keresztény kurzus vallási cenzúrája által korábban sújtott európai sajtóban), akár laikus vagy profán formában, mint a mai nyugati sajtóban. Pedig mekkora baromság már annak feltételezése is, hogy a véleményünk fontosabb lenne etikailag mint a tetteink minősége.

A kereszténység kifejezetten dogmatika-vallás, amennyiben a lelkiismeretbe helyezi a vallás lényegét és -például a zsidó vallással kifejezett ellentétben- nem azt mondja meg, hogy mit és hogyan cselekedjenek a hívei, hanem azt, hogy milyen hitvallást kell képviselniük, milyen credo-t kell vallaniuk ahhoz, hogy kereszténynek minősülhessenek. A zsidóság 613 parancsolata közül gyakorlatilag egyik sem arra irányul, hogy mit kell gondolnunk, hanem arra, hogy mit és miként kell cselekedni ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, hívő zsidóként élhessen. A keresztény mivolt alapvető kritériuma viszont az, hogy kinek mi a hitvallása, ami a páli fordulat óta döntően lelkiismereti kérdésként jelenik meg, ezért egyetlen olyan szituáció sincs, aminek alapján tetten érhetnénk, hogy az ezt és ezt cselekvő tutira nem lehet keresztény, mert bármikor érvelhet azzal, hogy amit tesz, valójában isteni rendelésre teszi. Az isteni rendelésre hivatkozva pedig gyakorlatilag bármit meg lehet tenni. Az első nagyobb keresztes hódítási hullámban például megsütötték és megették az elfoglalt Ma'arratban talált muszlimok egy részét, ami miatt a muszlimok (joggal) láttak a keresztesekben istentelen barbár szörnyeteget. Ha felróják nekik, vélhetőleg a Szentföld visszahódításának szent céljára hivatkoztak volna (a megszerezhető egyéb élelem hiányán túl), valamint arra, hogy ez a cél szentesít szerintük minden eszközt.

Sajnálatos módon a belső isteni sugallatra mint végső instanciára hivatkozó lelkiismereti machiavellizmus lett a keresztény és az iszlám fundamentalizmus irányadó ideológiája, mint a belső isteni parancs alapján abszolút lelkiismereti alapú (transzcendens) cselekvés etikája.

 

Súlyosbító körülmény, hogy a tisztán lelkiismereti hivatkozású cselekvést összekapcsolják a személyes üdvösséggel, ami különösen fontos, központi törekvéssé vált az iszlámban. Az üdvösségvallások rendkívül veszélyes sajátossága, hogy jellemzően térítő és a túlvilági üdvösséget a földi élet fölé helyező vallások (ami ugyan eszmetörténetileg a zsidó monoteizmus öröksége a kereszténységben és az iszlámban is, mégis a zsidó vallás gyakorlatában jelenik meg a legkevésbé hangsúlyos elemként). További életveszélyes vonása az üdvösségvallásoknak, hogy a személyes üdvösséget nemcsak a földi élet fölé helyezik, de az emberi közösségek, sőt: a világgal való minden közösség értékeinél is fontosabbnak tartják. Sajnálatos módon, ez alapozta meg kultúrtörténetileg a fogyasztói társadalom egészen másképp túlvilágias értékrendjét, melyben az ego fogyasztás általi üdvözülése (profán, de szintén transzcendens fogyasztói eksztázisa) vált a legfőbb értékké, az élet „végső értelmévé”.

Egy hagyományos társadalomban az ember olyannyira a közösség és a világ részeként él és olyannyira nem önmagáért való, hogy a hagyományos társadalmak embere gyakorlatilag el se tud képzelni egy közösséget magából kizáró, attól abszolút független ego-tudatot. Ez a tudat először a kereszténységben is mint bűnös tudat jelenik meg, de a megtérés nem a közösségbe, illetve a világharmóniába való visszatérést jelenti, hanem radikális elkülönülést és individualizációt, ami a személyes üdvösség-felfogás leglényege.

Azért kellett erre kitérni, mert ez az egyéni üdvösség-felfogás hozta létre a szabadság első individualista felfogását, melyet a modern szabadság-ideológia leválasztott maradék közösségi (egyházi) vonatkozásaitól, megfosztotta maradék kozmikus összefüggésétől (az istennel való összefüggés relativizálásával és felszámolásával) – hogy végképp az egyéni önkénnyel azonosítsa a szabadságot. Immár tisztán (túl)világias fogyasztói eksztázissal azonosította üdvösséget. Ebben a képletben fogyasztói szabadság=ego-komfort (mint testi-lelki üdv)=a világ önkényes elfogyasztása (önkényelem). Innen szép nyerni.

 

A „felvilágosult” nyugati ember (vö: White Anglo-Saxon Protestant) erre most azt mondja, hogy a vallás igenis magánügy, ezért a közügyektől és államtól el kell választani. Sőt: „tudományos, empirikus alapon” a vallás szerinte tényleg nem más mint egyéni elképzelés és ezért magánügy. A bökkenő viszont az, hogy ezt a világnézetet sem az iszlám, sem más vallások nem osztják, a hagyományos kereszténység sem – ez kifejezetten a modernnek, laikusnak és felvilágosodottnak mondott polgári világnézet sajátossága. Magát egyetemesnek és egyedül tudományosnak tartja, amire az a fő bizonyítéka, hogy erőből legyőzte és globálisan gyarmatosította a többi civilizációt, aki nem értett vele egyet. Pedig saját európai tudományunk világnézete sem ez volt a modern polgári forradalmak előtt, de ez a kiáltó önellentmondás ugyanúgy nem zavarja ennek a fogyasztói szabadság-ideológiának a képviselőit, ahogy az sem, hogy világnézet- és kultúrasemleges tudomány nem létezik, mivel a tudomány minden esetben az adott kultúra és az adott kor része, sőt: gyermeke. Miért volna egyetemesebb az európai kultúra vagy akár a nyugati tudomány mint mások? - pont a modern nyugati tudomány eredményei alapján kéne leginkább naivnak és... laikusnak tartanunk ezt a globális feltételezést.

 

AMIT AZ ISZLÁM KÖRÜLI HISZTÉRIA ELFED: A JÓLÉTI SZABADSÁG KORÁNAK VÉGE

 

Ha holnap, vagy mondjuk egy éven belül vissza kellene adni mindazokat a javakat, amit gyarmattartóként Európa elvett a világ országaitól, vagy akár csak az iszlám országoktól, akkor képzeljük el mi váltaná fel a fogyasztói jólétet, milyen szintre kerülnének a jórészt erre épülő szabadságjogok. Könnyű most a szegény „fejlődő” országokat kritizálni és kioktatni a szabadságjogok hiányosságai miatt úgy, hogy közben évtizedek-évszázadok óta gazdaságilag és mindenhogyan kiszolgáltatott szerepre kárhoztattuk (gyakorlatilag kiraboltuk) őket. A gyarmatosítás „logikáját” újabban főként gazdasági eszközökkel folytató globalizáció keretében mind a mai napig  nemcsak ásványaiktól és -adott esetben- legjobb munkaerejüktől fosztottuk meg őket, hanem gazdasági és civilizációs szuverenitásuktól, szabadságuktól is! Mérhetetlenül tisztességtelen ez a kettős mérce. Ha visszaadnánk mindazt, amit akár csak az utóbbi 40 évben elvettünk tőlük, akkor könnyen megfordulhatna a helyzet - gazdaságilag éppúgy mint minden másban (így a szabadságjogokat illetően is) ők tűnhetnének gazdag országoknak és mi lennénk akkor a szegények.

Nemcsak egyénileg tévesztjük tehát össze a jóléti önkényt a szabadsággal, hanem kollektíve és globálisan is. Pedig a szabadság eredendően egészen más: nyitottság a világra, vagyis pont az ellentéte annak, ami a világfogyasztói és világgyarmatosító attitűdre jellemző. A szabadságról ezért alighanem valósabb tapasztalata és méltóbb tudása van a természeti népeknek, vagy mindazoknak, akik szabadság alatt ma már nem a világot gyarmatosító fogyasztói önkényt értik, hanem a fenntartható harmóniát a többi emberrel, más kultúrákkal éppúgy mint a természettel és az egész világgal. Ha ezért a szabadságért, a világ szabadságáért demonstrálnak majd az európai kormányfők, a média és a tömegek, akkor szívesen csatlakozom, de attól tartok most nem pont erről van szó.

 

Ezek a szerencsétlen kormányfők, véleményvezérek és a felhívásukra demonstrálók tömegei most a nyugati jólét végvárait próbálják megvédeni, mintha ezeket csak az iszlamizmus külső agressziója fenyegetné és nem saját kultúrájuk hanyatlása. Pedig a globális gyarmatosítás által időlegesen biztosított mesterséges jólét feltételei nem az iszlám fenyegetése miatt szűntek meg az elmélyülő globális válságban, hanem mert a gyarmatosítás körbeérte a bolygót és elfogytak az újabb kirabolható térségek. A jóléti társadalmi modellnek és a jóléti szabadság illúziójának tehát vége van mint a botnak és ez ráadásul nem valami szörnyen igazságtalan tragédia, hanem az egykori gyarmattartó országok sorsa teljesen jogosan teljesedik be ezáltal. Sokkal brutálisabban is bűnhődhettek volna. Igazából nem is kéne panaszkodniuk, a felháborodásra pedig világtörténelmi perspektívából nézve végképp nincs erkölcsi alapjuk - legkevésbé az európai kultúra azon szempontjai és értékei alapján ítélve, melyek valóban egyetemesek.

 

A sajtószabadság globálisan ma ezt jelenti, hogy a nagyhatalmi érdekeknek megfelelő hadipropagandát harsogják-sugározzák a száz milliók tudatát percre készen módosító médiafelületek, miközben a valódi alternatívák, a rendszerkritika ezekhez képes totálisan marginális fórumokra szorul: kábé annyian olvassák mint annak idején nálunk a kommunista cenzúrával dacoló szamizdatokat - és még a nyílt üldözés se teszi érdekessé vagy hitelessé, ami által globálisan még hatékonyabban marginalizálható minden ilyen alternatívákat képviselő vagy akár csak kereső nézet, elemzés vagy álláspont.

 

Nem kéne megfeledkezni róla, hogy a mai magyar sajtó fő gyengesége sem az, hogy erőszakosan üldözné az állam a tényfeltáró újságírókat, hanem ennél sokkal hatékonyabb eszköz a sajtó valódi szabadságával szemben az, hogy gazdaságilag marginalizálják a rendszerkritikát és nem tudnak megélni belőle az újságírók, így legfeljebb páran csinálják tovább önszorgalomból, társadalmi munkában, marginális fórumokon... Tehát alapjában itthon is főleg a gazdasági cenzúra, a piacfundamentalizmus fenyegeti a sajtó szabadságát – éppúgy mint nyugaton. A látszólagos különbség főként abból adódik, hogy a magyar sajtó is két nagyhatalom ütközőzónájává vált és a kormányoldali sajtó már nem (vagy nem mindenben) a BBCNN és a Reuters szócsöve, ahogy az utóbbi húsz évben a magyar közvélemény megszokta, illetve a hazai oligarchák érdekei is egyre gyakrabban felülírják a hazai sajtóban a mainstream (globális) nyugati propagandában megjelenő atlanti érdekeket, ami szintén sokaknak szokatlan, új elemként jelenik meg.

 

MINDEN ADVA VAN EURÓPÁBAN A KONFLIKTUS ÉS A HÁBORÚS FESZÜLTSÉGEK NÖVEKEDÉSÉHEZ

 

Az ukrán polgárháború és az iszlamista terror által generált civilizációs háború tartósan destabilizálhatja Európát. Ha csak néhány őrült merénylő akarná ezt a háborús eszkalációt, akkor viszonylag könnyű lenne megállítani, de az Európában egyre nyilvánvalóbban felerősödő titkosszolgálati tevékenység egyértelműen azt mutatja: az utóbbi években már nem a béke fenntartása a fő nagyhatalmi cél ebben a térségben, hanem épp ellenkezőleg. Emlékszünk még a WikiLeaksre? Hogy meglepődött az uniós közvélemény, mikor kínos módon nyilvánosságra került, hogy az USA saját szövetségesei után is milyen intenzíven kémkedik... Ne feledjük, hogy a kémkedés, éppúgy mint a bojkott, az embargó minden formája (pl. az oroszok vagy iszlám országok ellen) hadicselekménynek számít.

 

Aki bevette a szabadpiac meséjét, azt hihette volna, hogy a kőolajkészletek fogyása miatt drágult húsz éven át az olajár, most meg az oroszokkal szembeni birodalmi érdekek miatt hirtelen hogy lement az olaj ára (mert ezzel lehetett legbrutálisabban csökkenteni Putyin bevételeit)... Hát nem érdekes? Akkor mégse minden a tőzsdén dől el? Ejnye... Ehhez képest a gazdasági sajtó most nincs tele a nagyhatalmi játszmák és az olajár összefüggéseit feltáró tanulmányokkal, legfeljebb néha utalnak rá hébe-hóba, hogy igen, lehetnek ilyen tényezők is a változások mögött. A mellékelt ábra, az olajár Krím utáni esésének grafikonja szerint a szabadpiac is pont annyit ér mint a sajtószabadság.

 

Európa demokráciáit sokkal inkább fenyegeti saját vezetőink és a globalizált gazdasági-politikai rendszer korrupt működésmódja mint az iszlamista veszély. Miről is van szó? A Colibris nevű francia zöld mozgalom által egy éve rendelt közvéleménykutatás alapján a franciák 72%-a szerint „a politikai rendszer inkább rosszul működik és a választókat rosszul képviseli” és 82% szerint „a politikusok főként saját érdekeik szerint járnak el” (Forrás: http://rue89.nouvelobs.com/rue89-planete/2013/01/30/document-la-feuille-de-route-vers-la-sobriete-heureuse-239140)

 

A legutóbbi elnökválasztáskor megrendelt IFOP felmérés alapján pedig a francia választók több mint 56%-a szerint „nem működik a demokrácia” (vagyis, akárhogy számoljuk, a többség szerint nincs demokrácia), mert „a választók képviselete helyett a gazdasági érdekek diktálnak”. 64% szerint „fel kellene hagyni a fosszilis-nukleáris energiamodellel”, 97% szerint nem magánbankokra kéne bízni a monetáris politikát (melyeket aztán időről időre közpénzből, az ominózus görög adósságnál nagyságrenddel nagyobb összegekkel konszolidálnak):

http://www.colibris-lemouvement.org/agir/campagne-tous-candidats/etude-ifop-pour-colibris-ce-que-veulent-les-francais

 http://www.colibris-lemouvement.org/sites/default/files/dp_democratie.pdf

 

Mi következik ezekből az adatokból, ha összevetjük a választók véleményét kormányaik közismerten ezzel ellentétes politikájával? Egyszerűen az, hogy valakik már jó ideje túszul ejtették itt a demokráciát és a vezetők egyáltalán nem választóik érdekeit képviselik, amikor kormányra kerülnek - közismerten kamu és számon kérhetetlen választási ígéreteiktől függetlenül.

 

Az iszlám veszéllyel közvéleményüket érzelmileg most látványosan bezsaroló (terrorizáló) nyugati országok vezetői ennek tükrében ma nem utolsósorban azért vonulnak fel Párizsban, hogy ilyen manipulatív módon erősítsék alattvalóik érzelmi kötődését és a nyugati demokráciákba vetett közbizalmat, mely amúgy alaposan megingott. A mélyülő gazdasági válság miatt már nem sikerül fenntartani a gazdasági jólét látszatát sem, ezért marad a vegytiszta manipuláció, a közvélemény érzelmi zsarolása (azaz terrorizálása) az iszlamista terror veszélyével. Ezután a gazdaságpolitika és a részvételi demokrácia szempontjából mégoly korrupt kormányok is a közbiztonság megőrzői és a szabadság hősies megmentői szerepében tündökölhetnek. Mintha köztük és a terroristák közt kellene választani. Az efféle propagandisztikus látszatmegoldások azonban legfeljebb ideig-óráig tolhatják ki az ilyen tüneti kezeléssel tovább mélyülő válság kirobbanását. Ideje lenne talán Európa valódi problémáival is foglalkozni a demonstratív pótcselekvések helyett. Erre nézve pedig elég nyilvánvalóbban nagyobb veszélyt jelentenek az európai demokráciákra most együtt felvonuló korrupt vezetői mint a már lelőtt párizsi terroristák és pár tucatnyi hozzájuk hasonló marginális őrült. A megoldás persze nem a társadalmat terrorizáló elemek likvidálása, hanem a felülről irányított manipulatív rendszer helyett a részvételi demokrácia kultúrájának kialakítása, a médiában és a politikai intézményrendszerben egyaránt.

 

Az írás első része itt olvasható.

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus