Trump a világ ellen

» » írás / 

 

Az Egyesült Államok új elnöke a beiktatását megelőző napokat arra használta, hogy széles körű diplomáciai offenzívát indítson. Pár nap alatt több konfliktust generált, mint Obama nyolc év leforgása alatt, ami önmagában is elég ahhoz, hogy a balos és liberális média karnyújtásnyi közelségben érezze a harmadik világháború lehetőségét – úgyhogy még annak is érdemes számba vennie a történteket, aki nem hisztériakeltésben utazik.

 

Trump azt állítja, hogy Merkel katasztrofális hibát követett el az első nagy menekülthullám tagjainak befogadásával. A „katasztrofális” jelző talán túlzásnak tűnhet, de látva, hogy maguk a németek is mennyit szigorítottak a bevándorlás szabályozásán az elmúlt fél év során, és látva a terrorcselekményeket, elmondható, hogy ha Merkel döntése nem is katasztrofális, de legalábbis tragikus volt. Ahogy még ma is tragikus és átgondolatlan az európai országok többségének bevándorlási és integrációs politikája. Sokan húzták a szájukat Trump megjegyzésén, Merkel is megvillantott néhány gesztust Orbán Viktor szabadságharcos retorikájából, jelezve, hogy „nekünk, európaiaknak a saját kezünkben van a sorsunk”, értsd: az amerikai elnök ebbe csak ne ugasson bele – ettől azonban még Trumpnak maradéktalanul igaza van: a wilkommen politikája az első millió migránsnál csúfosan megbukott, miközben bármelyik nap tízmilliók indulhatnak el.

 

A hazai reakciókat szemlélve újfajta mintázat rajzolódik ki: akik eddig önérzetesen utasították vissza, hogy az Egyesült Államok beleszóljon más országok belügyeibe, és ezt szemüket forgatva minősítették a nemzeti szuverenitás megsértésének, most lelkesen ünneplik Trumpot, míg akik eddig fontosnak gondolták a tengerentúlról érkező véleményeket, hirtelen negligálni látszanak a szabad világ vezetőjének útmutatását. Többek közt azért is végtelenül színvonaltalan a hazai közbeszéd, mert nem tartoznak hozzájuk sem elvek, sem erkölcsök, sem ideológiai alapok. A pillanat uralása a huszonegyedik századi politikai marketing által ismert egyetlen törvény. 

 

Kemény kijelentés volt továbbá Trump részéről idejétmúlt szervezetnek nevezni azt a NATO-t, ami a hetven éves európai béke legfőbb biztosítéka, és ami úgy az értelmetlen fegyverkezési versenytől, mint bármilyen külső hatalom katonai fenyegetésétől a mai napig hatékonyan védte meg a kontinens államait. Kár volna ugyanakkor ennek kapcsán máris az Antirkisztust látni Trumpban – árnyaljuk kicsit a helyzetet: egyrészt Trump hadügyminisztere, másrészt a Trumpnak kongresszusi többséget biztosító Republikánus Párt egyaránt elkötelezett a NATO mellett. Egyrészt nagy erő az elnöké, de ennek a birodalomnak a hatalmi struktúrája sokkal összetettebb annál, semhogy egy ilyen kérdésben Trump szava kizárólagos legyen. Másrészt Trump dühe a NATO-val szemben legalábbis indokolt, a védelmi szövetség tagállamai ugyanis azt vállalták, hogy GDP-jük legalább két százalékát hadseregeikre költik majd – ezt a megállapodást pedig senki nem tartja be. Az európai kormányok inkább olyasmire költenek, ami szavazatokat hoz nekik, miért is törődnének az ország önvédelmi képességével, ha Amerika úgyis megvédi őket? Az európai elit visszataszító játékot űz, amikor vállalt kötelességének legfeljebb csak hatvan százalékban tesz eleget – mi, magyarok természetesen még az átlagot sem érjük el, s ezzel a legpofátlanabb potyautasok közt vagyunk. Ennek aztán egyenes következménye az európai államok jelentéktelen nemzetközi súlya, hisz érdekeik mögé képtelenek katonai erőt rendelni – jól láttuk ezt Szíriában, ahol Európa nem tudott beavatkozni, hiába a világ leggazdagabb régiója, és hiába indokolták volna az intervenciót humanitárius szempontok és politikai-gazdasági érdekek egyaránt. Trumpot persze nem ez zavarja elsősorban: nagyobb baja, hogy az alacsony katonai kiadások miatt az amerikai hadiipar zsíros beszállításoktól esik el, a NATO-ban rendszeresített fegyverrendszerek többsége ugyanis az Egyesült Államokban készül. Azért kongatja Trump a vészharangot a NATO fölött, hogy megrendeléseket kényszerítsen ki a kampányát támogató fegyverlobbi számára. Bár ez engem kevéssé hat meg, úgy gondolom, hogy a NATO-t jelenleg sokkal inkább veszélyezteti az uniós országok töketlensége és kapzsisága, mint Donald Trump. Aztán majd elválik, mi a szándéka: leereszteni vagy felkavarni az állóvizet.

 

Trump a fentiek mellett újabb kiválásokat vizionál az Európai Unióból, továbbá büntetővámmal fenyegeti az amerikai piacon fényesen hasító német autógyárakat: a Mercedes-Benzt, a BMW-t és a Volkswagent. Ha ezek mellé odaillesztjük a Merkel migrációs politikájára meg a NATO-ra tett megjegyzéseit, és kiegészítjük az Unióval kötött szabadkereskedelmi egyezmény lefújásával, a Napnál is világosabban kirajzolódik, hogy a birodalmi politikában éles váltás várható. Trump elsősorban kereskedelmi vetélytársat lát a térségben, amit meg kell osztani, és le kell győzni – ez pedig szinte ugyanaz, mint amire Vlagyimir Putyin törekszik. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok ne volna Európa katonai vagy ideológia szövetségese, a hangsúlyok azonban fokozatosan eltolódnak: egyre kevesebb lesz a partnerség, és egyre több a verseny. Trump kormányának meg az Amerikában adózó multinacionális részvénytársaságoknak egyaránt érdekük a megosztott EU és a megosztott piac. Európának pedig az az érdeke, hogy képes legyen versenyképes válaszokat adni az Ázsiából és az Egyesült Államokból érkező kihívásokra – s erre az egyetlen mód egy erős Unió. Trump persze ez esetben sem az ördög, legfeljebb egy ravasz politikus – a következő évek mutatják meg, hogy tevékenysége inkább az Unió erózióját, vagy épp annak újraformálódását és szervesebb egységesülését katalizálja majd.

 

A hivatalba lépő elnök Kínával szemben tanúsított fellépése már lényegesen keményebb a fentieknél. Az, hogy az „egy Kína” elvet tárgyalás függvényének nevezte, híven tanúskodik Trump mentalitásáról. Az „egy Kína” doktrína, mely szerint Taiwan Kína része, olyan nemzeti minimum a kínai társadalomnak és külpolitikának, mint Amerika számára Alaska állam szövetségi státusza. És miközben morálisan nyilván fel lehet vetni, hogy Kína miért tart igényt olyan földre, amely soha nem volt része a történelem folyamán, ahol olyan kínaiak alapítottak országot, akiket a kommunista rendszer elüldözött, és akik már nem akarnak visszatérni a birodalomba, mert a függetlenségük fontosabb – ugyanilyen alapon Anglia is ragaszkodhatna Ausztráliához. Fel lehetne vetni továbbá a világ legbékésebb országának, Tibetnek a megszállását, a folyamatos vallásüldözést és etnikai tisztogatást. Ezeket azonban szigorúan elvi alapon kellene újragondolni, nem pedig úgy, hogy a szabad világ legerősebb vezetője akár Taiwan, akár a dalai láma létezésének elismerését megállapodás kérdésének tekinti.

 

Csakhogy Donald Trump számára minden alku kérdése – ő a tőzsde gyermeke, akiből bántóan hiányzik mindaz, ami a szabad világot valóban szabaddá teszi, mégpedig az az elv, hogy az emberi jogok nem képezik adásvétel tárgyát. És bár a birodalmi politika sokszor bocsátotta már áruba mások vérét és szabadságát, de legalább érzett némi szégyent. Legalább számon lehetett rajtuk kérni, hogy 1956-ban cserbenhagyták a harcoló magyarokat, míg Oroszországgal szemben soha nem lehettek illúzióink: jól tudhattuk, hogy amint tehetik, forradalmainkat leverik, és megszállnak bennünket.

 

Donald Trump nem akar a szabad világ vezetője lenni, ő egy kereskedő köztársaságot irányít majd, amelynek nem elvei, hanem mindig és csakis érdekei vannak. Trump azonban nem azonos a Republikánus Párttal, még kevésbé a Demokrata Párttal, legkevésbé pedig azzal a háromszázharmincmillió amerikaival, akit képvisel. Amerikának és a világnak változásra, a régi, rossz alkuk felülvizsgálatára és a globális kapitalizmus állami szabályozására van szüksége – Trump ezt aligha fogja végrehajtani, ugyanakkor elindíthat egyfajta változást, miközben amit akar, az nem is változás, csak az ötvenes évek szabályai és amerikai hegemóniája. Ennek megvalósítása azonban nem sikerülhet – a világ megváltozott: a múlt század rendszere ma már nem működik. Barack Obama után Donald Trump is a változás felhatalmazásával igyekszik konzerválni egy olyan pénzügyi és hatalmi gyakorlatot, amely felett végérvényesen eljárt az idő.

TrollParádé:

comments powered by Disqus