MI LEHET A DEMOKRÁCIA ÚJJÁSZERVEZÉSÉNEK PROGRAMJA?

» » írás / 

 

Az utóbbi hetek tüntetései nyomán egyre többen vetik fel a kérdést, hogy a közfelháborodáson túl vajon mi lehet egy új demokratikus mozgalom programja és szervező elve? Hogyan alakulhatna párttá anélkül, hogy újra beleesnénk a korábbi pártdemagógiák csapdáiba?

 

Érdemes mindjárt az elején tisztázni: nem kell rögtön leblokkolni és berezelni attól az ideológiai álproblémától, hogy "mi legyen a program". Mintha valami általános ideológiaként és pártprogramként kellene megválaszolni az éppen felmerülő kérdéseket és nem azáltal, hogy helyi szinten szerveződő közösségekben elkezdjük megoldani a konkrétan akkor és ott felmerülő problémákat. Mert bármilyen vállalható gyakorlati program lényege, alfája és omegája maga az önszerveződés, a bázisdemokrácia. Nem elméleti vagy általános program kell, hanem konkrét megoldások mindenkinek a saját helyi közösségeiben és azokon keresztül. Minden más eleve kamu, sőt: manipuláció, mely a felülről irányító (vezérelve szerint zsarnoki) párthierarchia vagy bármilyen központosítás antidemokratikus elveit és gyakorlatait hozza vissza... nem árt észrevenni, hogy önmagában már egy általános pártprogram igénye is ennek jellemző példája! Megtehetjük persze, hogy nagyon naivan megelőlegezzük a bizalmat az új pártoknak, de csak az hisz nekik, aki nem érti meg, mi is valójában egy párt, milyen struktúra és pártlogika szerint működik és mi a célja: minden hatalom megragadása egy érdekcsoport által és nyilvánvalóan az ő számukra. Csak az hihet pártoknak, aki nem tudja, nem érti micsodák, mit csinálnak, hogyan és milyen céllal. Nem beszélve a piacgazdaságra jellemző oligarchikus gazdasági összefonódásokról és a pártokat cégként működtető érdekrendszerről, ami a pénztámogatások vagy fizetett reklámok és egyebek révén többé-kevésbé nyíltan legalizált politikai korrupció rendszereként működteti a pártdemokráciákat.

 

A single issue alapú civil aktivizmus lényege, hogy csak olyan problémák megoldásáról érdemes beszélni egy adott közösségben, melyek ténylegesen felmerülnek,  illetve a konkrét gyakorlati problémákon keresztül ténylegesen megnyilvánulnak. Persze, a rómaiparti mobilgát kapcsán az egész természet kontra nagyvárosi urbanizáció problematika megnyilvánul, ahogyan egy helyi piacot ledózeroló pláza vagy mélygarázs-projekt is civilizációnk és jövőképünk minden alapvető kérdését felveti – viszont (és ez a döntő mozzanat!) egészen konkrét és pragmatikusan, cselekvéssel eldönthető formában jelentkeznek a kérdések, ugyanolyan konkrét válaszlehetőségekkel, nem pedig absztraktan ideológiai konfliktusról van szó.

 

Ha már a program kérdésénél tartunk, nézzünk kicsit szét: a jelenlegi európai kormányok elsöprő többségének láthatóan nincs valódi programja (a magyar kormánypártnak még a választásokra formálisan meghirdetett programja se volt): csak a hatalom gyakorlása a programjuk. A nagy európai pártokhoz képest egy csomó civil szervezetnek sokkal komolyabb programja van… illetve lehetne, ha végre komolyabban vennénk a pártpolitikai maszlagoknál.

Ráadásul óriási világnézeti zűrzavar uralkodik mindenfelé, az ezredváltás óta különösen. Nem kell tehát belemenni parttalan ideológiai vitákba, ami általában semmittevés és döntéshalogatás alibije. A pragmatikus megoldás egyik kulcsa, hogy mindenki azt tegye meg, amire ő az adott helyén, kis közösségében éppen képes. Vagyis: think locally and act locally. (A „think globally” szlogen eleve bullshit-generátor, mivel cselekedni bárki csak lokálisan tud, ezért a feladat elméleti megoldásának is lokális gyökerűnek, illetve helyben elköteleződőnek illik lennie, ha koherensek akarunk lenni.)

 

A helyi közösségek hálózatosodásának sem célravezető a globalizálás hibájába esni. Az adott kis közösség számára átlátható, reális célokat érdemes kitűzni és lépésről lépésre építkezve, bázisdemokratikus szerveződéssel megvalósítani. Partneri viszonyt is csak hasonlóan működő közösséggel szabad kezdeni (pl. pártokkal, cégekkel SOHA, véletlenül se).

 

Tehát alapvetően álprobléma egy általános, országos vagy globális program (ideológia) kidolgozásának "szüksége", mert pont ez az, amire NINCS SZÜKSÉG, amitől sürgősen meg kell szabadulnia minden kis közösségnek és egyénnek, hogy hatékony önszerveződésbe kezdhessen, hogy sorsát valóban saját kezébe vegye. Az absztrakt program-vita ehhez képest pótcselekvés, a pártlogika meg arra „jó”, hogy még az ideológiai kérdéseknél is rosszabb tematika kerüljön fókuszba: a személyi-hatalmi kérdések, melyek természetüknél fogva rövid úton kizárólagossá válnak. A pártprogram körüli vita így végső soron a vezérválasztásról és a mandátumok elosztásáról, illetve a pártkatonák által képviselt „támogatói” érdekcsoportok fő céljairól, vagyis az öncélként megfogalmazódó hatalomról fog szólni. Bocs.

 

A PÁRTPOLITIKA CSAPDÁJA

 

Egy pártprogram lényege, hogy egy adott érdekcsoport (mint párt) hogyan ragadhatja meg az egész hatalmat – ami az össztársadalmi érdekek szempontjából egyszerre megengedhetetlen megalkuvás és a közérdekkel szembeni összeesküvés. Pont ezt kell megakadályozni egy valódi demokráciában a bázisdemokratikus szerveződéssel, hogy bárki pártként ragadhassa meg és gyakorolhassa az egész hatalmat - ami pedig köztudomásúlag a "modern" államok totális pártdemokráciájának lényege. Totális pártdemokrácia alatt azt érthetjük, hogy kizárólag pártok juthatnak hatalomra és nincs semmilyen hathatós civil kontroll felettük a hatalom gyakorlását illetően (azaz formálisan is csak új választásokkal lehet szankcionálni visszaéléseiket, mert nincs néptribunátus vagy hasonlóan állandó civil kontrollt biztosító intézményrendszer).

 

Nézzünk rá világunkra madártávlatból, hátha segít a szemléletváltásban. A természetben talán vannak pártok, mondjuk északiszél-párt vagy déliszél-párt? Nincs. Mégis globálisabban és jobban működik a természet nagy rendszere mint bármelyik cég vagy párt, mert a lokalitás organikus hálózatosodásának elvére (a nyílt forráskódú fejlődésre) épül a működésmódja. Ezt, a természet organikus működését kell újra meghonosítani a társadalmi-politikai önszerveződésben, hogy hasonlóan megbízható és hatékony legyen. Tehát nincsenek általános ideológiai célok és programok, csak a konkrét ügyek maximálisan lelkiismeretes kooperatív (közösségi) megoldása. Egyedül a világbéke előmozdítása és a környezettel, természettel kiteljesítendő harmónia lehet általános „ideológiai” elve a közösségi szerveződésnek. A többi mellébeszélés, kamu, eleve félrevisz, akár tudatosan manipulálva, akár csak rossz rendszerinerciák (pártlogikák) miatt.

 

Végső soron minden fajta párt felszámolása, betiltása és a pártprogramként megfogalmazott politikák, illetve ideológiák alóli felszabadulás egy valóban demokratikus rendszer kulcsa, hogy az önkormányzatiság elvére épülő közjogi rendszer váltsa fel az ennek elnyomására épülő központosító párt-totalitarizmust, mely alapelveit és alapgyakorlatát tekintve rafináltabb, technikailag szofisztikáltabb nyugati változatában sem kevésbé hatékonyan totális állam mint a náci vagy kommunista változat. Sőt: hatékonyabb propagandája, illetve látszatgyártási technológiája miatt szabadságunkra nézve még veszélyesebb mint átláthatóan brutális és feltűnően totalitarista konkurensei (pl. ma a putyini állam, vagy korábban a szovjet).

 

JÓ BÁZISDEMOKRATIKUS GYAKORLATOK VILÁGSZERTE

 

Fontos leszögezni, hogy vannak már ma is jól működő alternatívák, önszerveződő és sikeres bázisdemokratikus közösségek világszerte, akik elkezdték egy alternatív társadalmi modell megvalósítását mindennapi életükben és egyre hatékonyabban szerveződnek nemzetközi hálózatokká is. Nem marginális „öko-hippik”, hanem egy új, fenntartható társadalmi-gazdasági modell, vagyis a jövő emberei, szemben a globális csőd „modernizmusának” dinoszaurusz-demokratáival, szemben a bolygófogyasztói társadalom mainstream képviselőivel, a multi-oligarchia áldemokratikus dílereivel, akik ma a „politikus”, „képviselő”, „honatya” stb. címeket bitorolják.

 

A spanyol Podemos már arra is példa lehet, hogy egy nagy európai országban kilenc hónap alatt a legnépszerűbb párttá válhat egy önszerveződő civil közösség, ha elég erős, őszinte és eltökélt. Nem kell tehát eleve feladni a reményt, amit a Podemos név is kifejez, hogy „képesek vagyunk rá”, „meg tudjuk csinálni”.  A visszatérő kérdés: hogyan? Mert a Podemos számára is legalább akkora veszélyt jelent a médiában nagyon népszerű vezető, Pablo Iglesias személye, mint maga a párttá alakulás. Könnyen a siker vagy sikertelenség áldozata lehet egy civil szerveződés, amikor párttá válik és egy népszerű vezéregyéniség révén befut – vagy ilyen vezető híján sikertelen marad. Itthon az LMP és a PM példája mutatja, milyen csapdái vannak a pártrendszernek, még akkor is, ha direkt „Lehet más a politika” néven indulnak – mégsem sikerülhet pusztán ezáltal helyreállítani a közbizalmat a pártdemokráciával szemben és nem alaptalanul. A civil aktivistákból álló PM meg már kezdettől simán hiteltelenné vált azzal, hogy elfordulva az LMP-től beálltak Bajnai mögé. Lényegében mindkét esetben maga a párttá válás járt olyan kompromisszumokkal, ami eleve hiteltelenné tette még olyan szervezetek működését is, melyek gyakorlatilag kivétel nélkül hiteles civil aktivista személyiségekből álltak! Külön-külön hiába voltak és maradtak a parlamentben is hiteles személyek, valódi értékekkel és őszinte meggyőződéssel, a személyes korrupció árnyéka nélkül – szervezetüket mint pártot maga a pártlogika mégis mintegy integrálja a képviseleti korrupció rendszerébe és ezáltal hitelteleníti. Mindezt nagyon komolyan érdemes megfontolni és levonni a konzekvenciákat. Ugyanakkor a tüntetésekből létrejövő civil mozgalmat nagyon hatékonyan támogathatnak ilyen parlamenti pártok (és csak ezek!), amennyiben sikerül kialakítani egy újfajta együttműködés mechanizmusait, melyben a civil mozgalom véletlenül se jelenik meg e pártok támogatójaként, viszont konkrét ügyekben lehetnek single issue együttműködések (információcsere,  parlamenti vizsgálóbizottság kezdeményezése egy adott ügyben, a mozgalom marginalizálásának megakadályozása, az esetleges karhatalmi visszaélésekkel szembeni parlamenti fellépés stb.)

 

MÉGIS MI LEGYEN AKKOR A PROGRAM ÉS

MIÉRT ZSÁKUTCA PÁRTPROGRAMKÉNT MEGFOGALMAZNI?

 

Mielőtt elvesznénk a részletekben és az ideológiai viták útvesztőjében (illetve ehelyett) érdemes az alapok tisztázásával kezdeni: vajon mit jelent eredendően a pártosság, a pártprogram és miben különbözik a civil politizálástól? Egyáltalán mi az, hogy párt? Mint neve is mutatja, a párt lényege, hogy az adott társadalomban a rész (latinul PARS, vagyis egy adott érdekcsoport, elit, osztály vagy kaszt) ragadja meg az egész hatalmat, uralkodva a „legyőzött” másik rész felett. Ez tehát egy eredendően (alapelvében) erőszakos államfelfogás, mely a gyakorlatban -az ókori görög démosz uralmát demokráciának kikiáltó első államok óta!- egy szűk kisebbség uralmát jelenti a nagy többség, a tömegek felett.

 

Ennél is súlyosabb strukturális hibája a pártdemokráciának, hogy lényege szerint TOTÁLIS államhoz vezet, mivel logikusan pontosan ezt jelenti a rész (pars) uralma az egész (latinul: totum, totalitas) felett. A gyakorlatban éppúgy mint hivatalosan elismert alapelvei alapján minden pártdemokrácia lényegében oligarchikus politikai rendszer, vagyis egy adott társadalmi érdekcsoport uralma a többiek felett. Ezen a hibás és lényege szerint antidemokratikus alapelven az sem segít, ha sokan vagy netán látszólagos számbeli többségben vannak az uralkodó párt hívei, mert a rendszer akkor is nyers erőszakkal nyomja el a kisebbséget, ami különösen etnikai kisebbségek esetében vezetett számos egészen nyilvánvalóan diktatorikus következményhez világszerte  – szépen megmutatva az ilyen pártdemokráciák strukturális hiányosságait. Érdemes felfigyelni arra, hogy ezek nem elsősorban elméleti hiányosságok, mert minden esetben gyakorlati visszaélések formájában jelentkeznek a konkrét helyzetekben.

 

Az önszerveződő bázisdemokráciához képest bármely pártpolitika a demokrácia és a politizálás illúziója, érdekcsoportok általi becsatornázásának technológiája. Nem lenne elég tehát a pártreklámok betiltása, mert maguknak a pártoknak a léte és tevékenysége eredendően antidemokratikus, mivel az egész hatalom megragadására irányul a rész (pars), vagyis egy érdekcsoport által, aki legyőzi és totálisan leuralja a többit. Arról nem is beszélve, hogy a mai pártok cégek és az adott gazdasági oligarchia strómanjaiként funkcionálnak, működésük így nem más mint a politikai piac felosztása és totális kontrollja. Pedig kezdettől hamis előfeltevés, hogy a politika pusztán piac volna, melyet „választások” néven kiírt tenderekkel megnyerhetnek „párt” néven bejegyzett cégek.

 

A „mi legyen a program?” és „hogyan győzhetnénk meg róla a többséget?” típusú pártlogikát követő demagógia (azaz a szó eredeti értelmében népvezetés) eleve tévút, a bázisdemokrácia zsákutcája. Nem kell tartani attól, ha épp nem elég hangzatosak az adott helyi közösségünk problémáira helyben adható válaszok és nem fognak azonnal milliókat mobilizálni, mert ebben éppen demokratikusságuk ismérveit kell felismernünk! A tömegmédiában terjesztett agresszív pártmémek, melyeket rögtön milliók skandálnak és kényszerítenek rá politikai ellenfeleikre pontosan annak példái, amit minden tekintetben el kell kerülni: populizmusuk és öncélú népszerűséghajhászasuk éppúgy messziről kerülendő mint agresszív pártosságuk (az ellenség-gyártás pártlogikája). A pártlogika eleve megosztó és valóságos háborút vív a hatalomért, hogy legyőzze ellenfeleit, míg a civil önszerveződéseknek békés konszenzusra kell törekedni, partnerként kezelve a többi szervezetet, nem riválisként és pláne nem ellenfélként vagy ellenségként.

 

Egy zuglói alapszervezetnek nem kell mindenben egyet értenie egy Pécs-uránvárosival vagy Keszthely-kertvárosival és nem is az a cél, hogy legyőzzék vagy meggyőzzék egymást igazukról, hanem az, hogy megtanuljanak szolidárisan együttműködni konkrét ügyek mentén, aminek lényege pont az, hogy végleg leszokjunk az ideológiai törésvonalak mentén történő politizálásról és a gyakorlati feladatokra, a közös cselekvés éppen konkrétan elénk kerülő feladataira fókuszáljunk. Ad absurdum semmilyen ideológiai kérdésben nem kell egyetértenünk, ha megtanulunk együttműködni a valós gyakorlati ügyekben, emberileg újjáépítve az elnyomó rendszerek és látszatdemokráciák által lerombolt kölcsönös bizalmat és szolidaritást, az egyének és kis közösségek között. Minden más pótcselekvés, mellébeszélés.

 

Főleg a pártkommunikáció gumicsontjain végzetes hiba rágódni (ilyen az épp „aktuális”  tömegmédia botrány, kitiltás-ügy vagy gyurcsorbán nyilatkozat), mert amíg ezen rágódunk-köpködünk és elfogadjuk, hogy a tömegmédiában, illetve annak gazdaságpolitikájával nap mint nap megetessen a rendszer, addig a gyakorlatban ennek gazdáit szolgáló kutyák maradunk, még ha néha morgunk és ugatunk is. Egy percig sem kell az orbánokkal és gyurcsányokkal foglalkozni, civil energiákat ilyesmire pazarolni végzetes hiba, mert ehelyett csak és kizárólag azzal érdemes foglalkozni, hogy saját politikai közösségeinkben (munkahelyeken, klubokban, családokban, falusi vagy városi közösségeinkben) senki se válhasson a többségen uralkodó-zsarnokoskodó vezérré. Hatalmat csak olyannak szabad adni, aki tutira nem vágyott rá és neki is csak esetileg, egy adott ügy kapcsán lehet konkrét mandátuma az adott közösségtől. A népképviselet mindig a demagógia eszközévé válik és eleve leszoktatja az embereket a civil politizálásról, az önszerveződésről, ami pedig az egész folyamat lényege. A világszerte ma egyre sikeresebb civil mozgalmak így működnek.

 

A FORRADALOM CSAPDÁJA

 

A pártprogram mellett a másik különösen veszélyes illúzió és csapda a „forradalom”: mintha egycsapásra át lehetne valahogy venni a hatalmat és ezzel a rendszer jobbá válhatna. Történelmi példák sokasága alapján a gyakorlatban rendre pont az ellenkezője szokott bekövetkezni. A harmadik évezred új civil politizálási modelljének lényege pont az, hogy nem erőszakosan globális változásra törekedünk, hanem helyi önszerveződéssel kezdjük megoldani a problémákat, lépésről lépésre, kicsiben, pragmatikusan és békés  úton, konszenzusra törekedve, szolidárisan, de nagyon határozott fellépéssel és hatékonyan hálózatosodva. Ami persze szemléletváltásként egyfajta morális forradalmat jelent, de semmiképp sem olyan módon vagy erőszakos eszközökkel, amire általában forradalomként utalnak, a francia forradalom vagy a kommunista forradalmi törekvések történelmi példái mentén.

 

A KONKRÉT PROGRAM MAGA AZ ÖNSZERVEZŐDÉS, ILLETVE EZÁLTAL FOGALMAZHATÓ MEG HITELESEN

 

Újra és újra visszatér a kérdés: mindezek alapján mégis mi a konkrét program? Mit kell most tenned, kedves olvasó? Ezt csakis az adott közösségen belüli nyílt párbeszéd „mondhatja meg”. Mindenki tagja különféle kis közösségeknek: azokat kell először demokratizálni és ezáltal erős, közös érdekeiért  határozottan fellépő közösséggé tenni. A szabad gondolkodás és cselekvés lényege, hogy ezt senki se mondhassa meg kívülről vagy „felülről”, se az egyéneknek, se közösségeiknek. Az önkormányzatiság elve és gyakorlata mentén lehet csak hitelesen újjászervezni a demokráciát. Minden hatalmat a helyi közösségeknek! Nem pártoknak (azaz multiknak vagy pártvezéreknek, „szovjeteknek”), nem a gazdasági elemzőknek, bankoknak, nagyhatalmaknak, hanem a helyi közösségeknek kell dönteni minden őket érintő kérdésben és ezek hatékony szolidaritási hálózatainak kialakítása a megoldás. Ehhez az egész gazdasági-társadalmi modell gyökeres átalakítása szükséges, de ezt a feladatot ezen a bolygón úgyse spórolhatjuk meg és tovább halogatására sincs már lehetőség.

 

Nem kell túllihegni a nagy alapelvek kérdését, mert Mahatma Gandhi prímán megfogalmazta a civil önszerveződés máig érvényes fő alapelveit és hatékonyságának kulcsát: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.” és “Előszörfigyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” Mi vajon melyik stádiumnál tartunk ma? A világszerte terjedő Occupy mozgalmak, az Anonymous, vagy sok más, kevésbé ismert civil alternatíva erősödése, illetve a karhatalmi erőszak egyre kétségbeesettebb alkalmazása ezekkel szemben a nagy múltú nyugati pártdemokráciákban is, annak egyértelmű jelei, hogy az utolsó fázisba került a civil társadalom és az oligarchia globális küzdelme. Már nem mi vagyunk marginális „antiglobalisták”, hanem a multi-oligarchia kezd defenzívába kerülni, ellenfeleiktől ellesett gerillamarketing  módszerekkel próbálják ideig-óráig megtartani pozícióikat. Az eredetileg a tömegek kontrolljára konfigurált internet is kezd kicsúszni totális ellenőrzésük alól és ellenük fordulni, a civil önszerveződés egyik fő terepévé és eszközévé válni. UgyanakkorMagyarország a világszerte becsődőlő és recsegő-ropogóglobalizáció egyik utolsó végvárának tűnik, ahol még mindig nagyon sokan nem akarják érzékelni a változást. E tekintetben a XX. századi iparosítási programmal előálló Orbán alig különbözik nyugatpárti ellenfeleitől, akik egy hanyatló amerikai világhatalomtól várnák saját országuk szabadságának biztosítását, ahelyett, hogy belátnák: saját érdekeinket senki sem képviselheti megfelelően rajtunk kívül. Se Orbán, se Putyin, se Obama, se eurokraták, csak mi magunk.

 

A dolog rém egyszerű, mert nem másoknak valahol máshol kell elkezdeni a megoldást helyettünk, vagy a mi nevünkben, hanem mindenkinek épp ott, ahol épp van. Ne tegyünk úgy mintha ez nem lenne sokkal konkrétabb feladat, mint a világmegváltásról vagy az ország jövőjéről mellébeszélni. A világ és az ország jövője is a te utcádban, a házadban és a kertben kezdődik, nem utolsósorban azzal, hogy szót érts a szomszédokkal, és egyáltalán: beszélj velük! Ahol laksz az feltehetőleg egy település, melynek vannak konkrét problémái – ezek pedig végső soron nyilván összefüggnek a globális felmelegedéssel is, de az utóbbit nyilván nem azzal lehet megoldani vagy kezelni, ha máshonnan várunk megoldást, hanem azzal, hogy helyben elkezdjük. A többi probléma kezelési elve és gyakorlata sem különbözik. Ha pedig bárki elhiszi, hogy nem ezzel lehet végső soron globálisan is megoldani a problémákat, az nettó tévedésben van. Persze ma ők vannak többen, de épp ezért fontos, hogy minél többen mutassanak helyben más példát, mert egy adott helyen egy adott ügyben mindig nagyon hamar el lehet érni a kritikus tömeget és a globális tendenciák megfordítását. Utána pedig már csak a hálózatosodás hatékonyságán múlik, hogy mikor vezet ez globális szinten is fordulathoz. Azonban ettől teljesen függetlenül, önmagában jó cél már most bármelyik közösségben a demokratikus önszerveződés és helyi érdekérvényesítés. Hagyjuk már a kicsinyes, lusta és gyáva tömegemberek szempontját, hogy hát mégis hányan fognak támogatni, hányan csinálják ezt már most így vagy hányan fognak engem utánozni... Nem mindegy? Csak az a fontos, hogy te és én jó ügyet szolgáljunk, felelősséget vállaljunk és CSINÁLJUK VÉGRE. A többi a többiek dolga. Hiteles program csak ez lehet, illetve bármi, ami ezáltal fogalmazódik meg az adott közösségben. Kicsiben, lépésről lépésre. Olyat se látott még senki, hogy egy rendetlen házban egycsapásra rendet teremtettek, mert ott is úgy lehet rendet rakni, hogy az egyik sarokban nekiállunk és így haladunk tovább. Az Ország házában és a közéletben se lehet máshogy rendet tenni. Valahol el kell kezdeni. Te ott, én itt. Ahol épp vagyunk. Ez önmagában tökéletesen elegendő, hogy domino-elvként és konstruktív gyakorlatként elindítson egy minden másnál gyökeresebb, valódibb, hitelesebb és hathatósabb változást a társadalomban.

TrollParádé:

comments powered by Disqus