Reklám - a tudat gyarmatosítása

» » írás / 

 

A kereskedelmi televíziózással kapcsolatos legfőbb hazugság az, hogy ingyen van. Pusztán, mert nem kell előfizetési díjat fizetni, még nincs ingyen. A csatornák üzemeltetői valójában sokkal súlyosabb árat szednek, ugyanis a tudatunkkal kell fizetnünk a tartalomért, és a reklámok által hajtják be rajtunk azt a díjat, amibe a műsorok elkészítése kerül. A reklám a döntéseinkkel kereskedik, valójában a tudat gyarmatosítását jelenti. A tudat a huszadik században felfedezett kontinens, melyet a kor hatalmasságai éppúgy kolonizáltak, ahogy egykor Amerikát. Ennek folyamata a modern marketingben ölt testet.


A tévécsatornák a reklámok nézésére nem köteleznek minket, hanem szoktatnak. Nem azért nézzük a reklámokat, mert kijön a Reklámhatóság, és megbüntet bennünket, hanem mert nem vagyunk kellően tudatosak, még pontossabban fogalmazva nem vagyunk a tudatunk iránt kellően felelősek. Azért nem tudjuk nem nézni a reklámokat, mert valójában nem mi nézzük azokat, hanem azok néznek minket. Van bennünk egy kicsi én a tudat alatt, aki akkor is nézi a reklámot, ha mi tudatosan elhatározzuk, hogy nem fogjuk, a hirdetesek ugyanis nem a tudatunkkal kommunikálnak, hanem a tudatalattinkkal. A reklám nem meggyőzni akar, legkevésbé informálni.


A reklám nem közszolgáltatás, a reklám zsarnokság. Egy olyan intézmény, amelyre pár évtized múlva úgy fog az emberiség visszagondolni, ahogy mi gondolunk ma azokra az időkre, amikor általános volt a gyermekmunka, vagy azokra az országokra a harmadik világban, ahol ma is legális. Épp ahogy a gyermekmunka, úgy a reklám is barbárság. Ahogy a gyermekünket óvjuk és védjük, épp úgy kellene a tudatunkat is. Ugyanannyi jogunk és okunk, sőt ugyanakkora kötelességünk védeni!


A reklám a tudattalanon keresztül hat a döntéseinkre, olyan fogyasztói szokásokkal kapcsolatban, amelyekben nem vagyunk kellően tudatosak, ezért hallgatunk a tudattalanunkra. A reklám azt a célt szolgálja, hogy bennünk egy bizalmat építsen ki a többi termék rovására, de fontos, hogy ez nem intellektuális, és soha nem racionális. Nem arról van szó - még ha néha így is látszik - hogy valahogy meggyőznek minket, hogy ez a mosópor jobb, mint a többi. A reklám nem akar meggyőzni semmiről, hanem egy logót, egy szlogent, egy dallamot és egy vonzó körülményrendszert ágyaz be a tudattalanba. Egy kellemes asszociációval párosítja a termék nevét, logóját és szlogenjét.


A reklám sok érzékszerven keresztül hat: egyszerre támadja a muzikalitásunkat, a vizualitásunkat, ha nem mosóporról van szó, akkor sok esetben a szexualitásunkat, de még akár az értelmünket is. Persze nem a racionális részét, hanem azt, amelyik a szlogenre fogékony, amelyik a verseket, a nyelvi harmóniát élvezi. A sok érzékszervet támadó reklám egyetlen célja, hogy amikor majd a szupermarket polcai előtt állunk, a hirdetésben szereplő termék ismerős legyen a számunkra. A reklám itt és most nem akar tőlünk semmit, csupán elültet bennünk egy mémet, aminek az lesz a dolga, hogy megtalálja a párját az üzlet polcán, és párosodjék. Az a cél, hogy a bennünk lévő mém bevonzza a polcon lévőt.


A termékspektrum kilencvenkilenc százalékának esetében a reklám nem azt a funkciót látja el, hogy előnyhöz juttasson bizonyos cégeket az egyéb cégekkel folytatott versenyben. Épp ellenkezőleg: a reklám a piac felosztását jelenti, a legtöbbször teljesen egyenlő alapon. Néhány fontos szereplő a reklámok segítségével harmad-harmad-harmad arányban felosztja a piacot, a cél pedig nem más, mint az összes többi cég kiszorítása, és a piac felosztása a reklámozók között. Ez a gyakorlat nem más, mint rejtett kartellezés.


A reklámmal kapcsolatos másik közkeletű hazugság, hogy a műsort szolgálja. Ha megkérdezzük a kereskedelmi tévéseket, hogy miért kellenek a reklámok, ők azt fogják mondani, hogy "azért van rájuk szükség, hogy műsorokat tudjunk sugározni Önöknek, mert ezek a műsorok ugye nincsenek ingyen, valamiből finanszírozni kell azokat, mi pedig Önökért vagyunk, hogy Önök szórakozzanak”. Nos, ez a hazugság. Valójában épp az ellenkezője igaz: nem a reklám szolgálja a műsort, hanem a műsor a reklámot. A kereskedelmi tévé nem azért van, hogy a nézők szórakozzanak, hanem azért, hogy az agyukat mossa a reklámokkal. Éppen azért van szükség a műsorokra, hogy két reklámblokk közt a néző ott maradjon a készülék előtt. Ez pedig rögtön megadja a választ arra a kérdésre is, hogy vajon miért olyan mocsok, szemét, aljadék színvonalúak a tévéműsorok. Nos, azért, hogy a következő reklámra a néző még öntudatlanabb, még emberalattibb legyen, mint amilyen az azt megelőző reklámblokk alatt volt. Az a céljuk és a funkciójuk a tévéműsoroknak, hogy reklámblokk és reklámblokk között egyre lejjebb és lejjebb nyomják a befogadás küszöbét, hogy a nézö egyre kritikátlanabb legyen a céges propaganda iránt.


Mindez egy koncepcióba illeszkedik, ami azért hasznos, mert jót tesz az értékesítésnek. Ez valójában a "know-how" része. A kereskedelmi marketing működésének az a kulcsa, hogy a műsornak hulladék színvonalúnak kell lennie, más szóval a reklám nívójához kell igazodnia. Mivel a reklám a cél, és a műsor az eszköz, nem a reklám nő fel a műsorhoz, hanem a műsor aljasodik le a reklámhoz. Ez a zuhanás pedig elméletileg a végtelenségig folyhat, a reklám ugyanis az ismert legalantasabb színvonalon áll.


Az összes reklám, ami valaha adásba került, valójában egyetlen reklám, csak specializálva lett. Ez az egyetlen reklám pedig egyetlen üzenetet közöl, mégpedig azt, hogy a néző a fogyasztástól boldogabb ember lesz. Ilyen módon a BMW-reklám egy kicsit mindig Mercedest is reklámoz, és az Omo-reklám egy kicsit mindig Persilt is reklámoz.
A kereskedelmi televíziózás alapvetően reklámorientált. A reklámok az egyén anyagi, halandó részével kommunikálnak. A modern ember színültig van halálfélelemmel, és ez elől a fogyasztás rejtekébe menekül, mert amíg felhalmoz, amíg javakat sajátít el, addig azzal az érzettel él, hogy növekszik, hogy a létében jobban elmélyül. A fogyasztó vesz magának egy karórát, egy ruhát, és ettől nagyobb súllyal, nagyobb nyomással nehezedik a létbe. Kiterjedtebb lesz attól, amit megvesz. Ha az egyént meglopják, az az érzése, hogy kevesebb lett, így közelebb rántották a halálhoz. E logikát követve: amit ma megvesz, amit megeszik, amit ma felvesz, azzal halhatatlanabbá válik. Ez persze nem igaz, ez egy illúzió. Mindössze arról van szó, hogy a modern ember szorong. Minden szorongás alapja a halálfélelem, amit a fogyasztás tünetileg hatékonyan old. A reklám erre hat azzal, hogy felkorbácsolja a birtoklási ösztönt.


Az a körülmény, hogy a műsorok a reklámok színvonalához igazodnak, hozza létre a kereskedelmi televíziózást, amely gyakorlatilag reklám-szintű agymosás. Már mindegy, hogy reklámot nézel vagy műsort, mert vetekszik a nívótlanságuk. Meg merne bárki esküdni arra, hogy mondjuk az Éjjel-Nappal Budapest színvonalasabb, mint az azt megszakító reklámblokk?


Az a módszer, hogy lefelé hajtják a befogadás küszöbét, eddig még minden tévés piacon működött. A műsorok minden esetben a legkisebb közös szellemi többszöröst célozzák meg. Az emberi tudat olyan, akár a víz: a kisebb ellenállás irányába folyik. Ha apró lépésenként, mondjuk fél évenként csökkentik a műsorok színvonalát, azzal le lehet rombolni egy egész civilizációt.


Milliárdokat költünk közoktatásra, miközben a reklámok és a kereskedelmi tévéműsorok a szemünk láttára pusztítják le mindazt, amit felépítettük. Fölhúzzuk a falat nappal, és leomlik éjszaka, akárcsak Déva vára. A közoktatás által a következő generáció értelmi színvonalát valamilyen szintre felhozzuk, aztán végignézzük, ahogy a kereskedelmi televíziózás lerombolja azt. És nem csupán végignézzük, frekvenciát biztosítunk hozzá. Az a frekvencia ugyanis, amin az RTL Klub meg a TV2 sugároz, a miénk, magyar állampolgároké, azt mi csupán bérbe adtuk. Mi, vagyis a magyar állam. Magyarországon működhetett az utóbbi tizennyolc év során bármilyen kormány, a kereskedelmi tévék mindig földi sugárzásúak maradtak. Holott az a két frekvencia nemzeti kincs.


A Barátok közt jó példa a színvonal zuhanására. Amikor tizennégy éve sugározni kezdték Magyarországon, az első évben szinte nem is volt nézője. Nyilvánvaló, hogy miért: a hazai színjátszás nívóját, ami addig megszokott volt – egy minimális nívó ugyan, de mégis valamiféle szint – olyan mélyen múlta alul, hogy az emberek kiköpték ahelyett, hogy lenyelték volna. Az összevetés kedvéért: a Szomszédokban kiváló színészek játszottak szarul, a Barátok köztben viszont szar színészek játszanak még szarabbul. Egy álló éven át senki sem nézte, de az RTL Klub döntéshozói pontosan tudták, hogy ez egy nagyon erős kommunikációs forma, úgyhogy hinni kell benne, és nagy meggyőződéssel tolni, s akkor működni fog, a nemzetközi tapasztalatok ugyanis ezt jelezték. Eltelt egy év, eltelt másfél, és az emberek szépen lassan megtörtek. Elfelejtették, hogy mi volt az a színvonal, amihez korábban igazodtak, és elkezdték zabálni a szart. Addig bombázták vele az embereket, míg a kulturális pajzs elvékonyodott, és végül elengedett. Nézzük meg most az embereket: már nem lehet őket leszoktatni a Barátok köztről. Ha elvennék tőlük, az utcára vonulnának.


A kereskedelmi televíziózás jóvátehetetlen károkat okozott Magyarországon. Az energiaszektort vissza lehet venni állami kézbe. Éppígy akár a termőföldet vagy a vizet. Lehet újra Nagy-Magyarország, visszacsatolhatjuk Erdélyt, a Felvidéket, meg a Kárpátalját, elméletileg még bármi lehetséges, de azt a rombolást, amit a kereskedelmi televíziók az emberek tudatával műveltek az elmúlt tizenhét év során, már soha nem lehet jóvátenni.


Ki kell törnünk a defenzívából! Ki kell állnunk azért, hogy a tudatunk nem gyarmat, továbbá nem szén, nem bauxit, nem valami ásványkincs, amire koncessziót lehet vásárolni, és ki szabad aknázni! A legfontosabb azt megérteni, hogy a reklám nem üzleti, hanem emberjogi kérdés. Ha ezt lefektettük, akkor akkor ennek szellemében öntudatosan ki kell állnunk a tudatunk iránti jogunk mellett. Jogunk van nem csupán a fogyasztói döntéseinkhez, hanem ahhoz a kulturális kontextushoz is, amelyben az életünket élni akarjuk, és ezt nem engedjük mérgezni! Ez nem lehet milliárdos

pszichopaták mohóságának az eszköze!


Mit lehet tenni ez ellen? Én hiszek a televízióban, hiszem, hogy sok jó célra lehet használni. Lehet nézni rajta filmet vagy sorozatot, nézhetünk futballmeccset, vagy ráköthetünk egy játékkonzolt. A tévé egy csodálatos találmány, ami jobbá teheti az életünket, egy nagyszerű civilizációs vívmány, ami azonban elátkozott és alantas, az a kereskedelmi televíziózás, azt kell felszámolni! A tévézésnek is van fényes és sötét oldala. A sötét oldala a kereskedelmi tévézés, a fényes oldala pedig az előfizetéses tévézés.


Az előfizetéses tévézés egy tisztességes üzlet. Összehasonlíthatatlanul korrektebb dolog egy műsorért pénzt kérni, mint elragadni a néző tudatát, telefosni, aztán visszaadni. Az előfizetéses televíziózás egy létező és jól prosperáló üzleti modell, így működik például az HBO. Mi, nézők mikor írtuk alá azt a szerződést, amely szerint a tévé és a reklám összenőtt? Az HBO léte és sikere azt mutatja, hogy a televízió és a reklám nem nőtt össze. Ez a fajta tartalomfinanszírozás nem haldoklik, hanem szárnyal. Az HBO saját tartalmat gyárt, pedig amikor létrehozták, nem is erről szólt az üzleti terv. Csakhogy mára akkora tőkét termelt, hogy saját gyártású filmjei és sorozatai vannak, amelyek történetesen a legszínvonalasabb sorozatok.


Ezt a háborút vélhetően nem nekünk, hanem a gyerekeinknek kell majd megnyerni, mi valószínűleg nem fogjuk megérni a reklám eltűnését. A kereskedelmi tévézés és a televíziós reklám mindenesetre érzékelhetően defenzívában van a fiatal korosztály körében, és az okostévé meg a műsorokat merevlemezre rögzítő beltéri egység már ma kiszűrhetővé teszi a reklámokat. A reklám ideje kitelt. A fiatalabb nemzedékek már közel sincsenek annyira a kereskedelmi tévézés hatása alatt, mint a korábbiak, de ez a tizennyolc év sajnos visszavonhatatlanul megtörtént velünk. Ha ezeket a frekvenciákat 1997-ben nem osztják ki, ma egy egészen más országban élnénk, egy összehasonlíthatatlanul jobb helyen.


Az önvédelmet meggyőződésem szerint nem szabad kizárólag az egyénekre bízni, hanem szervezett módon, felülről kell megtervezni és megvalósítani a reklám kiiktatását a kultúránkból. Ez azt jelenti, hogy az államnak kell finanszírozni a tévécsatornákat, ha ugyanis az állam nem fogja ezeket a folyamatokat felügyelni, akkor a cégek fogják. Nincs ingyen ebéd.


Az államnak fel kell számolnia a kereskedelmi televíziózást, bevezetni és kizárólagossá tenni az előfizetéses televíziózást, emellett pedig minden háztartásnak alanyi jogon és állami költségen adni mondjuk öt szabadon választható csatornát. Eltelik egy hónap, és ha az állampolgár váltani óhajt, valamelyik csatornát lemondja, és felvesz helyette egy újat. Ha nem elég az öt, akkor fizet, és kap még annyit, amennyihez csak kedve vagy pénze van, így hónapról hónapra változtathatja a saját televíziós portfólióját. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy egy ilyen valódi versenyben öt-tíz év alatt kirostálódna a hagyományos értelemben vett kereskedelmi tartalom, vagyis az Éjjel-Nappal Budapest, a Barátok közt meg a társaik, ezek a műsorok ugyanis alapvetően a reklámok mellé lettek gyártva. Hiszem, hogy az előfizetéses rendszerből a kereskedelmi formátumok ha nem is máról holnapra, de előbb-utóbb kihullanának.


Sokba kerülne, de nem lehet mindenről nyuggerszoci módon gondolkodni: "Még egy bőrt lehúznának a kisemberről, még tévéadó is lenne." Igen, valószínűleg egy újabb adóteher lenne, de a tévét valaki mindenképp finanszírozni fogja, vagy a cégek, vagy mi. Azt javaslom, vegyük a magunk kezébe! Köztudott, hogy aki fizeti a cigányt, annak húzza a nótát. Ha a polgárok nem fizetnek a tévéműsorért, akkor a cégek tartalma lesz, ha fizetnek érte, akkor az övék. Ha a saját tudatunk visszavásárlására nem vagyunk hajlandóak pénzt szánni, talán meg sem érdemeljük a szabadságot.
 

TrollParádé:

comments powered by Disqus