A legfőbb kérdés a párttá alakuló Momentum mozgalom kapcsán az, hogy két hónap alatt hogy juthatott az ismeretlenségből két százalék körüli pártkezdeménnyé és országos politikát formáló tényezővé ez a pár tucat huszonéves fiatal?

Félve ültem be a Saul fiára. Moziba menet az interneten lincselő, Trianon-sérült csőcselék hőbörgése, valamint a rendező, Nemes Jeles László paranoiás és agresszív nyilatkozatai kavarogtak a fejemben. Arra készültem, hogy a huszadik század valamennyi démona a halhatatlan lelkemért harcol majd a vetítés során.

Miért nincs a demokratikus intézményrendszerben és az államapparátusban semmilyen olyan fék vagy ellensúly, mely a háborús eszkalációnak megbízhatóan útját állhatná? Mert nincs. A történelemben talán sosem volt, de ez nem ment fel minket annak felelőssége alól, hogy ma a mi közösségeinkben miért nincs. Az erőszakszervek erre tipikusan nem alkalmasak, illetve kizárólag békeidőben alkalmasak a békés polgári rend megóvására.

A film olyan pofátlan módon klónozta a IV. rész teljes cselekményét, hogy fájdalmas nézni. Gyakorlatilag nincs olyan jelenet, amit ne láttunk volna már az Új reményben, de bizonyos paneleket A Birodalom visszavágból és a Jedi visszatérből kapartak össze. Csak az ott még újnak és eredetinek hatott, sajátos látványvilággal. Szóval az alkotók úgy döntöttek, hogy nem vállalják be azt a kockázatot, amire Lucas anno hajlandónak bizonyult: valami új megalkotására.

Hogyan vált a háború és a régi atlantizmus alternatívájává egy új kontinentalizmus Európa számára, a britekkel vagy akár nélkülük is. Megannyi sürgős tisztázásra váró stratégiai kérdés. Pedig a válaszokat jó ideje megtalálhattuk volna a geopolitikai realitásokban, ha nem lejárt szavatosságú hidegháborús ideológiai rögeszmék alapján ítélkeznénk Európában a legalapvetőbb kérdésekről.

Egy közszereplőnek el kell fogadnia, hogy kritika, gúny és bizony sok esetben igazságtalan mocskolódás célkeresztjében éli az életét. Nehéz megszokni, hogy bár egyetlen forintnyi közpénz se tapad a kezedhez, és soha az életedben nem gyakoroltál semmiféle politikai hatalmat, mégis úgy lőnek rád, mintha a mesterséged része lenne a folyamatos hazudozás valamint az azzal járó vastag és viaszos arcbőr.

  Bár ezt a brutális tényt valamiért sosem emlegetik, az Európai Parlamentnek egy éve benyújtott indítvány szerint 1,4 millió áldozata volt az „iraki háborúnak”, mert ugye szemérmesen így szoktuk megnevezni a 2003-ban megkezdett nyugati intervenciót és annak katasztrofális eredményeit. Bő egy évtized alatt (!) a mai napig másfél millió halottal, tehát kábé egy budapestnyi ember halálával kellene elszámolniuk azoknak, akik most megint a nyugati intervenciót...

Az első részben kísérletet tettem arra, hogy szembesítsem magunkat a ténnyel: nagyon-nagyon kevés információ alapján ítélkezünk az iszlámról, amiről szinte semmit sem tudunk a nyugati sajtóban kirajzolódó karikaturisztikus ellenségképen túl.

Az iszlámról úgy nyilatkoznak most itt sorban mindenféle véleményformálók, hogy abból szépen kiderül: szinte semmit nem tudunk róluk. Vegyünk egy konkrét példát a tájékozatlanságunkra: vajon ki mit tippelne, hányan haltak meg az iraki háborúban? Tízezren, százezren? Dehogy: 1,4 millióan... Eddig.