A sajtó szabadságával, függetlenségével és „objektivitásával᾿ kapcsolatban máig egy sor olyan illúzió uralja a tudatunkat, melyekre a sajtó történetének legelemibb tényei cáfolnak rá. Makacsul ragaszkodunk hozzájuk mégis.

A kormánypárti médiumok olyan mélyre lökték a hazai nyilvánosságot, amilyen mélyen a közbeszéd talán csak az ötvenes évek rákosista filmhíradóinak, vagy a harmincas évek nyilas hecckampányainak idején járt. A bulvár-, vér- és nyugdíjszomjas tömeg eszeveszett násztáncba kezdett a magyar államot módszeresen kifosztó, magát a nemzeti együttműködés rendszerének nevező maffiával.

Megoldást, kiutat csak az állampolgári részvétel növelése jelenthetne a médiában éppúgy, mint a politikai intézményrendszerben és a gazdaságban. A Népszabadság felszámolása okozta sokk inkább páratlan motiváló tényezőnek, inspirációnak és lehetőségnek kéne tekintenünk, mint a sajtószabadságra mért végső csapásnak.

Kár lenne titkolnom, hogy a politikusok hazai mezőnyéből számomra Schiffer András a legvállalhatóbb figura. Diszkrét távolságtartással és szolid rokonszenvvel követem az LMP tevékenységét, amint vezetői polgárháborús rugdosódás nélkül próbálják megvetni lábukat a hazai közélet tükörsimává dermedt, jeges felszínén.

Mert ahogyan a narancsizmus képviselte a jobboldaliságot, patriotizmus helyett olcsó nacionalista szólamokkal (a Jobbikkal versengve), végül pedig putyinizálódó oligarchikus polippá fajulva két évtized leforgása alatt többet ártott a polgári értékrendnek, mint előtte négy évtized kommunizmus.

A kulcsszó ugyanis nem a kiegyensúlyozottság, hanem a függetlenség. Nem a patikamérlegen kimért kormánypárti és ellenzéki megnyilatkozások megfelelő százalékos arányára van szükség a hiteles tájékoztatáshoz, hanem olyan szabad orgánumokra, amelyek nem az állami hirdetésektől és az aktuális hatalom felé hajbókoló befektetőktől teszik függővé saját tartalmukat és oknyomozási hevületüket, hanem csakis kizárólag saját, független szerkesztői elveiktől.