Jamie Oliver és Gordon Ramsay szakácskönyvei a bizarr hangzású és ízű fűszereikkel meg az extrém szakértelmet igénylő módszereikkel frusztrálják az éhes magyarokat, akik nem ­csoda, hogy már a recept kiválasztásának pillanatában kudarcot vallanak. A Gonzó Szakácskönyv olvasója ezzel szemben a kötet puszta birtok­ba­vételével mesterszakáccsá válik, ­abban ugyanis az elkészítési idő­nek, a hozzávalók minő­ségének és mennyiségének, valamint a műveletek összetettségének ismertetése egyaránt a magyar élethez igazodik: soha nem a magas minimum, hanem mindig a csekély maximum kerül meg­határozásra, így véget ér az olvasó szorongása a bonyolult ­receptek nyomása alatt – feladata végre nem a tanulás, hanem az emlékezés, hisz maga is élt már gonzó ­módra. A gonzó konyhaművészet gyakorlata mindenkinek ­ismerős: a szü­lők nélkül otthon töltött hosszú hétvégék, a kollégium közös konyhája, az első saját albérlet, a gondtalan agglegény­évek mind magukon viselték a gonzó életmód sajátos jegyeit. A magyarok gonzó éveikben voltak a legboldogabbak: gondolkodás és aggályok nélkül, felszabadultan ették-itták, ami a kezük ügyébe került, így a Gonzó Szakácskönyvbe foglalt receptek köve­té­sével a tűzhelyek gázlángjainál a nosztalgikus érzelmek is fellobbannak. A mindenkiben ott élő gonzó mindig a könnyű megoldást keresi, és amint kap egy inspiráló receptet, készen áll, hogy azt kövesse, néhány lépés megtétele után azonban rendszerint elcsügged – a gonzó gasztronómia lényege, hogy a fogásnak ezen a néhány lépésen ­belül el kell készülnie, különben a nyers hozzávalók elfogyasztása meg­kezdődik. A gonzó szemlélet alapja, hogy a konyhai munka sikerét mindenki a génjeibe kódolva hordozza, így a módszereket nem megismernie, mindössze felélesztenie kell. Jó étvágyat!